A „kicsiny, intim
helyek”-en, ahová új halottainkat kikísértük, megpihenni, vagy ott várakozni (a Messiásra) választás kérdése. Egy nagyon is behatárolható történelem „sorstalanságának” sorssá akarása. E sorsválasztók ugyan nem voltak sokan, de voltak. S most nincsenek többé.
Heller Ágnes, Ungvári Tamás, Konrád György távozása szimbólumerővel hatványozza meg a felszűkölő jaj megsebzettségét. Ez a magyar zsidó szellem végét jelenti Pannóniában. A megborzongtató igazságot – jól felfogott érdekemből épp az ellenkezőjét kellene ágálnom – ki kell mondani.
Heller Ágnes és Ungvári Tamás a haláluk napjáig – a kilencedik X közelében – magas színvonalon dolgoztak, s tevékenységük jelentős hányadát tette ki a magyar zsidó kultúra felélesztéséért, folytatásáért való küzdelmük. Nem fiatalon, a hetvenes éveiktől fogták magukat e munkába – erre esett az éppen most lezárult magyar rendszerváltás korszaka. Konrád György, ha nem is a zsidó intézményi keretek között – Ungvári Tamás és Heller Ágnes az Országos Rabbiképzőben is tanítottak –, de mind írásaiban (diplomamunkáját Pap Károlyról írta), mind az induló zsidó azonosságú lapokban való, s ezzel az ügyüket legitimizáló részvételével méltán tartozik e csoportba. (Nem beszélve a hármójuk között az ifjúságukban fogant, majd eltérő szálakon szétkígyózott, és éppen a zsidó ügyben – is – újra összefonódó barátságukról.)
Nem természetes ilyen életkorban vállra venni ezt a sok szempontból problematikus és megosztó terhet. Az emberi teljesítőképesség határáig bemutatott áldozatuk – a maguk után hagyott űr kráterébe lepillantva – még életükben nyilvánvalóvá tette, hogy nem voltak helyettük mások. Nemes (sors)választásuk, és az ebből kilombosodó teljesítményük – párosulva a nem a zsidó kultúra ápolásából, hanem kívülről hozott presztízsükkel – villámfénnyel mezteleníti le a környezet kicsiségét, amit megpróbáltak magukhoz emelni.
Már nincs pardon! Rá kell döbbenni – ez teszi távozásukat, minden gyászmunkával pozitívvá fordítható irány és tét nélkülivé –, hogy nincs folytatásuk.
Mert nem lehet.
Hiszen már a pályájuk és a szerepválasztásuk is a csodát hajazta. Vagy inkább, a holtak lidércfényét derengte vissza, akik az ő útjuk kezdetén világítottak. Az egy-két nemzedék által gyorsan felállított – a 19. század utolsó évtizedeitől a holokausztig – masszív épület alapjait védték, amelynek falai csak újabb két-három emberöltő után, éppen a jelen időnkben (velük) süllyednek le az Atlantisz-létbe.
(Lehet, mindez patetikusan hangzik, de csak az minősíthetné ezt annak, aki megnevezne olyan két-három szellemet, akik ma példát és utat mutathatnának, akik rendelkeznek a zsidó kultúra iránti elkötelezettséggel, karizmával és olyan teljesítménnyel, ami kellő hitelt és vonzerőt tud gyakorolni – s ezért a folytatás ígéretét.)
Felesleges a most elmentek pályáját bármilyen más szempontból – itt és most – összehasonlítani.. Közös elem bennük a kollektív „sorstalanság”: a holokausztot fiatalon megélni, s majd több szempontból is árvaként elindulni és megcsinálni a Rákosi-Kádár korszakban a maguk kanyargós, ún. szakmai karrierjét. (Közülük, a Scheiber Sándor szerkesztette-verbuválta, kétévente kiadott Évkönyvek – 1975-1985 – félszamizdat zsidó kultúra őrlángját csak Ungvári Tamás táplálta.) Az is nemzedék- és csoportképző a pályájukban, hogy a holokauszt gyerekként túlélt tapasztalata adta számukra a lényegesebb elbeszélnivalót, s ez a trauma, valamint a traumától megszabadulás grádicsai határozták meg a személyiségüket.
A most most már nemzedékinek is fölparázsló szerepvállalás a magyar-zsidó és az egyetemes magyar szellemi életben több oldalról is megvilágítja a folytathatatlanság szakadékát. Nevezetesen azt, hogy a magyar zsidó szellemet hitelesen és magas színvonalon azok tudták képviselni, akik a holokauszt előtt sajátították el a magyar zsidó szellem értékeit, levegőjét és színvonalát. A nagy „kiszántás” túlélői magukkal hozták az Auschwitz előtti korból ifjúságuk szocializálódásának teljesen kipusztíthatatlan világát, s hála érte: megosztották velünk.
Azonban nem olyan érvénnyel, hogy munkájuk és teljesítményük folytatható legyen. Ugyanis a környezetet – a magyar zsidóság közel milliós népességét és az abból kivirágzott sokszínű és sokoldalú szellemet – nem oszthatták meg velünk: a humuszt, amelyből ők is kinőttek, s életük utolsó szakaszában tudatosan igyekeztek visszakapaszkodni belé. A holokauszttal megszűnt az olyan nagy magyar zsidó alkotók – számukra természetes magatartása – Pap Károly, Komlós Aladár, Ámos Imre –, akik egyszerre és egyenlő arányban voltak jelen a zsidó és az egyetemes „kulturális erőtér”-ben. A most elmentekkel kihúnyt, az egész modern magyar kultúrát megtermékenyítő zsidó szellem sugárzása. Mindezért a „kollektív emlékezetben” talán egykor „naggyá” váló nemzedéktől búcsúzással magunktól is búcsúzunk. Mi, akik eddig e nemzedék példája, s ezért védelme alatt éltünk és végeztük intellektuális tennivalóinkat, s most kétségessé vált, hogy amit idáig elvégeztünk, folytatható lesz-e nélkülük?
Ha mégis valami felemelő ebben a végben, az az, hogy a történetre a pontot Heller Ágnes révén egy olyan szellem tette ki, akinek a teljesítménye, nagysága nemhogy azonos minőségű a nagy elődökével, hanem a kurta, a legmegengedőbb esetben is kétszáz éves magyar-zsidó kultúra fejlődése legmagasabb csúcsára is emelkedett.
A lehet, „partikuláris” magyar-zsidó kultúra jövőhiánya fölött tartott (pannon)temetői esélylatolgatások mellett rá kell kérdezni a nem „partikuláris”, de egyetemes magyar kultúra humuszára és virágaira is. E szélesebb termőföldön végig pásztázó figyelem felveti : vannak-e már a most elbúcsúztatott szellemi egyéniségekhez hasonló kaliberű, az ő attitűdjüket folytató utódok az ún. egyetemes magyar kultúrában? (S persze: hosszú életük különböző korszakaiban bekerültek-e a magyar szellemi élet mainstreamjébe, netán kánonjába? Mert álságos, netán csalárd a miniszterelnök kondoleáló levelét firtatni a médiumoknak, amelyek nem szemlézték bizonyos rendszerességgel Heller Ágnes könyveit – azaz: cenzúrázták a közönséghez jutása lehetőségeit. Más megközelítésből: legitim e- a magyar szellemi élet orientálásának igénye a szellemi műhelyek részéről, amelynek egy-két influenszere nem sajátította el, csak úgy, akár csak magánépülésre, Heller Ágnes néhány művét?)
Ungvári Tamás könnyed, mozgékony sokrétűsége mögött nem lehet érezni az elsajátított roppant műveltséganyagot és munkát. (Kóbor Tamás, Ignotus, Bíró Lajos, Mohácsi Jenő és egy sereg elődje nevét említhetnénk, akiknek sokféle érdeklődését és munkabírását örökölte, s akik más szempontok mellett, a nem egy műfajra koncentrálásuk miatt hulltak ki az emlékezetből. Egy bölcs megfigyelés szerint, a magyar-zsidó kultúra minden gazdagságát – magatartását, értékeit, sőt: műfajait, az újhéber-izraeli kultúrába plántáló Avigdor Hameiri is ennek a sokoldalúságnak köszönheti súly- és emlékezetvesztését.) (Az Ungvári Tamást elparentáló nekrológokon is átszüremlett az irigységgel kevert ál-fensőbbködés.)
Ugyanis nemcsak a világraszóló teljesítmények tartoznak a magyar-zsidó kultúrába – mint Heller Ágnesé, aki mestere, Lukács György munkásságának méltó folytatója, ha nem túlszárnyalója volt –, hanem a világ kultúrájának egyéni módon való magyarba ojtása is. S nemkülönben az egyszerre kívül és belül állás pozíciója, ami Konrád György halhatatlan művét, A látogató-t, s java esszéit inspirálta..
A „szerte nézett, s nem lelé” körbetekintés ezért nem csak a magyar-zsidó kultúra sorsáért tölthet el aggodalommal, hanem az egyetemes magyaréért is, mert arra a humuszhiányra figyelmeztet, amely a holokausztban égett ki, s amelynek szerves folytathatatlanságára most hetven év múlva kell rádöbbennünk – zsidóknak és magyaroknak egyaránt.
Nem elég árván maradni, de árván is élni kell. Hogyan lehet folytatni azt, amiről (itt és most) bebizonyítottam, hogy folytathatatlan?
A magyar zsidó történelem végjátéka korában, amikor már a halott arcán a szakáll sem nő. (Ez a nagy, s tragikus véget ért elbeszélés-project ugyanis nem sólet és klezemer muzsika élvezése, vagy rituális feladatok betöltésére indult.)
Két évtizede rácsodálozva az un. „zsidó reneszánsz” eredendő lehetetlenségére és ürességére ezt a föl-fölsebesedő legitimációs kérdést azzal vakartam el, és csitítottam el, hogy maradt még tennivaló. Mégpedig a magyar zsidó szellem múltjának feltárása. Ami örökálló benne, arról leporolni a felejtés rétegeit, s korszerűen elhelyezni a polcon vagy az évszázadok után is hozzáférhető magyar zsidó, és az egyetemes magyar kultúra archívumában.
A legújabb, magyar történelmi korszak, ama rendszerváltás (1988–2018) lezárulván, most új feladat és szempont nyílt ki. A vízválasztó apokalipszis előtt született, de életművük javát a következő időkben kiteljesített nemzedéket – akikkel együtt éltük végig ezt a hosszúra nyúlt átmeneti korszakot – hozzákapcsolni a magyar zsidó szellem történetéhez, mint szerves egységhez, bármennyire is széttépte azt a holokauszt. „Ez a mi munkánk …” Feldolgozni életüket és művüket: azaz a „kollektív emlékezet” részévé és „békéjévé oldani”.
https://hvg.hu/kultura/20191005_kobanyai_janos_egy_nemzedek_elment_heller_konrad_ungvari