„Sárát nem az bántotta,
hogy a lány kurva volt. Nem ez fájt neki,
hanem az a butaság, amit megérzett a lányban. Pont az ellentétje volt Sárának. Mindenben. De valamit tudott. Sára csak szerelmet tudott adni, ingyen. Rájött, ami ingyen van, értéktelen. Talán kezdi megérteni a világot.
A kanapén ült, borozott, és rettegett a másnaptól. Találkozik a
férfival. Utoljára, legalábbis ilyen formában. Valami véget ért. Valami most ért véget. Most szakítottak igazán.
– Valaha bíztál benne, hogy visszajövök? – kérdezte a férfi. Nem
bíztam, bizonyos voltam benne, most is az vagyok – válaszolta
Sára. – Csak most azt érzem, amikor visszajössz, már nem leszek ott. És valóban ezt érezte, őszintén. Mire a férfi rájön, mit tett, addigra Sára érzelmei messze járnak majd. Ezért is mérges volt a férfira. Elsírta magát, de nem a szerelemtől, a dühtől.
– Aprópénzért árultál ki minket – zokogta a férfinak. Nem tudta, a másik mit érez, nem tudta, hatott-e ez bármilyen módon is szerelmére. De már nem érdekelte, Sára már a felét sem akarta annak, amiért eladta kapcsolatukat a másik”