Évekkel később

Pál Feri atya tartott
nekünk, egyházi embereknek egy előadást. Éreztem, ahogyan szavai nyomán ez a
szunnyadó téma ismét lángra lobban bennem. Ő a papi/lelkészi oldal felől beszélt
arról, hogy mennyire nem vesszük észre, hogy a minket hallgatók sokszor alig értik
azt, amiről beszélünk. Emlékszem, ültem az egyetemi előadóban, és máris lobogott
bennem a láng. Szinte ki akartam onnan rohanni és azonnal elkezdeni prédikálni az
új látásmódommal. Lelkesen foglalkoztam hát innentől a témával. A lendületemet
azonban fokozatosan csalódottság és kudarc váltotta fel. Hogy miért? Nos, erre máshonnan kezdem a választ.
Láttam egyszer egy videót a neten, ahol speciális szemüveget vettek valakinek a születésnapjára. Az ünnepelt nagypapa volt már, azonban a szeme betegsége miatt soha
nem látott színeket. Csak a fekete, a fehér és a szürke árnyalatai léteztek számára. A
születésnapján a felesége, a gyerekei és az ő családjaik kihívták a ház elé és átadták neki
ezt a bizonyos szemüveget. Amikor kérték, hogy tegye fel, ő még nem értett semmit
sem. Amikor azonban megtette, olyan gyermeki öröm vett rajta erőt, hogy a videót
néző sem nagyon tudja függetleníteni magát tőle. Milyen lehet az, amikor valaki soha
nem látta a felesége, a gyermekei vagy az unokái szeme színét, most pedig ott van
előtte? Amikor nem tudta milyen a napsárga, és most ott virít neki? Vagy fogalma sem
volt eddig arról, hogy milyen gyönyörűek a háza előtt illatozó virágok?
20 Miskolci Keresztény Szemle  2019/3. (59. szám)
Az én csalódottságom és kudarcom ennek a fordítottja volt. Ahogy elkezdtem beleásni magamat az érthető egyházi beszéd témájába, az olyan volt, mintha egy „színtelenítő” szemüveget vettem volna fel. Ahogy az egyházi nyelvet nem beszélők „szemüvegén” keresztül kezdtem nézni az igehirdetéseimet, rájöttem, hogy pont a színeket
vettem el tőlük. Szépen és hitelesen szerettem volna beszélni nekik, ehelyett pont a
szépséget és a hitelességet vesztettem el feléjük. Mintha én taszítottam volna őket a
színtelen világba. Hát persze, hogy ez nem vonzó nekik! Hiszen nem színesben látják
a Jézusról szóló üzenetet, hanem fakó szürkeségben.
Később lett egy hipotézisem arról, hogy hogyan jutottunk el idáig. A könnyebb
érthetőség kedvéért egy példával kezdem. Egyszer a néptáncos csapatunkkal Erdélyben léptünk fel. Megdöbbenve láttuk azt, hogy ott a nők testszínű nejlonharisnyával
hordták a népviseletet. Nekünk viszont a tanárunk csak a vastag, fehér, kötött harisnyát engedte, mert az úgy autentikus. Ők felvették a modern felsőket is a keményített
nagyszoknyához. Mi csak hagyományos blúzokat hordhattunk. Ők viseltek piercinget. Akinek azonban közülünk volt, annak ki kellett vennie, ha látható helyen volt. A
kezdeti morgolódásunk után megértettük, hogy mi Magyarországon hagyományőrzők vagyunk. Őrizzük azt a hagyományt, amiről még tudunk, de az ország java része
nem éli már meg a hétköznapokban. Nálunk így nem fejlődik már, hanem olyannak
őrizzük meg, amilyen volt. Az Erdélyben élő és a hétköznapokban is népviseletet
hordók számára azonban továbbra is változik a mai korral a népviselet, mivel az élő
folyamat a számukra.
Véleményem szerint valami ilyesmi történt egyházainkkal is hazánkban. A második
világháború utáni egyházellenesség hatására a keresztyénségnek be kellett zárkóznia.
Mint ahogyan az élő népviseletű világot felváltotta a hagyományőrzés, a keresztyénségnek is az addigi hagyományokat kellett megőriznie. Aki pedig őrzi a hagyományt,
az nem a fejlődéssel foglalkozik, hanem azzal, hogy autentikus, vagyis a korábbi kornak megfelelő legyen. Az én hipotézisem szerint a keresztyén nyelvezet és a hétköznapi nyelvezet így válhatott el szépen, lassan, észrevétlenül egymástól.
Azt hiszem mi, akik az egyház belső berkeiben élünk, kétnyelvűek vagyunk. Beszéljük a hétköznapi világ nyelvét és az egyházi nyelvezetet is. Eredendően fel sem
tűnik nekünk, hogy a kettő nem ugyan az. (Hiszen aki ért magyarul, miért ne értené
ezt a magyar beszédet?) Én most ott tartok a saját, szubjektív válaszomban, hogy az
egyházi nyelvezetet Dr. Ed Hallowell pszichiáter nyomán szaknyelvnek tekintem. Aki
„szakmabeli”, azzal használom a szakkifejezéseket. Mindenki másnak pedig igyekszem „közérthető” fordításokat adni. Ez azonban sokkal nehezebb, mint amilyennek
gondoltam. De látom, hogy nem reménytelen! És hogy mit teszek másképp igehirdetőként, mióta tudom, hogy „kétnyelvű” vagyok? Erről majd talán később írok.

https://minap.hu/sites/default/files/2019-09/szemle_2019_3_szam.pdf