Márta PankucsiA férjem, Furmann Imre, 1990-ben az első szabad választásokon győztes Magyar Demokrata Fórum általános alelnöke volt. A győzelem után figyelmeztette párttársait: nehogy az legyen, hogy „az ő hülyéiket” lecseréljük „a mi hülyéinkre”.
Attól tartok, hogy győzelem esetén minden politikai erő, minden párt és személy körül megindul „a saját hülyéik” nyomulása. Gyülekeznek, sokasodnak ilyenkor az elvtelen karrieristák, a haszonlesők, a potyautasok, akik soha semmiért semmit nem kockáztatnak, akik mindig mások hátán akarnak felkapaszkodni. Nagy veszélyt jelentenek ők a győztesekre, hiszen, ha a talpnyalók hivatalhoz jutnak, befolyást szereznek, akkor könnyen ők okozzák utóbb a bukást. Mert belőlük válnak majd a legkönyörtelenebbül hatalmaskodók, a hivatalukkal visszaélők, és ők lesznek a korrupció melegágyainak, hálózatainak fenntartói, újraélesztői. Ők képesek bármikor gátlástalanul hátba szúrni támogatójukat, akinek kegyeiért a győzelemkor oly alázatosan folyamodnak. Erre szokás mondani, hogy akinek ilyen barátai vannak, annak nincs is szüksége ellenségekre. Az ő viselkedésük sok választót, támogatót elriaszt, előkészítve a későbbi bukást.
Egy héttel az önkormányzati választások után feltehetően sok helyen a győztesek éppen újra osztják a pozíciókat, a hivatalokat, a vesztesek meg talán bukásuk okain töprengenek.
Azt hiszem, mind a győzteseknek, mind a veszteseknek érdemes elgondolkodni Imre szavain: „nehogy az legyen, hogy „az ő hülyéiket” lecseréljük „a mi hülyéinkre”. Milyen jó lenne, ha egyszer a győztesek meg is szívlelnék, betartanák…