Jól megfértek egymás
mellett a súlyosabb, monoton, néha már darkos/goth témák (Elégtételt fogunk venni), az okosabb, bluesos megfejtések (Balliberális handabanda) és a dallamosabb nóták (Nyomni kell!, Kipcsakvér) is. Természetesen a legnagyobb sláger, a Soros-terv is lement, némileg átdolgozva, de így is akkorát szólt, hogy az öregasszonyok egy része teljesen megőrült. Amikor pedig felcsendült a Keresztény szabadság, beindult a döngölés, még a tévékészülékek előtt is kialakult a pogó, az egész ország egy circle pitté vált, a kritikusoknak és az ellenzéknek oda lett baszva rendesen, nem csak jogi, gazdasági és karhatalmi eszközökkel.
Orbán persze egy jó értelemben vett őrült showman, de emellett kitűnő szerző is, a művei mögött komplett filozófia van, amiből olyan rendszert épített, hogy a külföldi populisták és a beteg nyugdíjasok is sírva könyörögnek a receptért. Sokan próbálták már utánozni, de senki sem ér a nyomába – igaz, ebben elévülhetetlen érdemei vannak az olyan, időként váltogatott hangszereseinek is, mint Rogán Antal vagy Polt Péter. Mind tudják a helyüket, nem nyomulnak túlságosan előtérbe, egyszerűen profin hozzák az elvárt profitot.
Nem mehetünk el szó nélkül a hihetetlen szerénység és a nagyfokú alázat előtt sem. Az ember azt hinné, hogy aki három évtizede pusztít, rombol a színpadon, már csak a pénzért csinálja az egészet. Hát Orbánnál ez láthatóan nem így van, azt hiszem, a lassan egy évtizede tartó NER turné és a pár 100 ezer forintnyi megtakarítás magáért beszél.
Az egyetlen oka annak, hogy a produkció A-, és nem A+, csak az, hogy az egész műsor 15 perces volt, popcorn és sör nem volt, illetve kimaradt a Fehérvári huszárok meg a Kossuth-nóta, de így is megérte mind a 300 milliárd forintot. Mostantól csak Orbán Viktor legyen a Zeneakadémián!