Péter KonokJó pár éve a kilences busz megállójában álltam az Astoriánál, amikor nagy rendőrözönnel lezárták a Kossuth Lajos utcát, mert a Múzeum körúton valami tekintetes delegáció „közlekedett”.
Jó tíz perce zárva volt már a kereszteződés (biztos, ami biztos), mikor szirénázó mentős rohamkocsi érkezett, és a sor elejére próbált jutni. A rendőrök megállították; a mentős kiugrott, valamit magyarázott nekik. Visszatessékelték a kocsiba. A mentő ott várt, tetején villogott a villogó. A rendőrök kicsit toporogtak, aztán visszamentek a mentőkocsihoz. „Na, nyilván megkérdezték, mi legyen, és utasítást kaptak, hogy engedjék át” – gondoltam.
Az egyik rendőr beszólt a mentő ablakán, és lekapcsoltatta a villogót. Zavaró volt, úgy látszik.
Újabb tíz-tizenöt perc múlva a delegáció elhaladni méltóztatott. A rendőrök gálánsan odaintettek a mentőnek, hogy övé az elsőbbség, indulhat. A mentős visszaintett: most már nem sürgős. A villogót sem kapcsolta fel, okafogyottá vált a nagy sietség.
Nem tudom, milyen kormány volt éppen. Bármilyen lehetett. Nem tudom, ki halt meg abban a rohamkocsiban. Bármelyikünk lehetett volna.