„Aki még nem volt Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben, az nem igazi magyar ember. Egyszer nektek is feltétlenül el kell mennetek oda.” Ezek voltak a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban a legendás magyartanárunknak, Tóth Bertalannak a számomra akkor még érthetetlen, állandóan ismételt, szinte belém égetett szavai. Nem tudtam, miért kellene nekem egy távoli temetőbe feltétlenül(!) elmennem. Nem jártam semelyik temetőbe. Nem voltak velem élő halottaim. Egyszerűen nem volt érintettségem a temetőkkel. Pedig késő tavasztól kora őszig naponta halottak mellett futottam el.

A Sajó-gáton túl, a Csorba-tónál levő vízitelepre a főúttól egy rozoga bekötőúton lehetett eljutni. Közvetlenül a bekötőút elején fás-bozótos dzsumbujban megdőlt, összetört, mohos sírkövek bújtak meg, félig taposott ösvény vezetett egy kis tisztásra, néhány földre dobott, szétázott, szétfeküdt matrac, szemét, üvegek, vadborostyánnal, vadszőlővel és bánatfával benőtt kápolnarom, a szóbeszéd szerint éjszakánként ott kísértett az itt nyugvó, kolerában elhunyt katonák lelke. A miskolci koleratemető. Bemelegítésnek legtöbbször temetőfutás volt, ki a főútig, el a temető mellett, aztán vissza, el a temető mellett, utána, hazafelé menet megint a temető. Vánszorogtam fáradtan a félhomályban, néha különös hörgéseket és sikolyokat véltem hallani.

Tóth Bertalant féltük, rettegtük és titkon szerettük. Kegyetlen volt velünk. Velem is. Rögtön általános iskola után rám szabadította a magyar, nagyrészt az erdélyi magyar irodalmat. Először kényszernek éreztük, aztán már faltuk a hozzánk engedett szavakat. Sütőt, Kányádit, Szilágyi Istvánt, na és a fiatalon elhunyt Szilágyi Domokost. És vissza, Dzsidától, Jékelytől és Áprilytól Apáczaiig. Kamaszkori tapogatózásainkban próbált segíteni, rendet tenni, rendet vágni, elvágyódást csitítani és utat sejtetni. Mintha mindent magamba akartam volna préselni. Székely katonasirató keveredett repedt szaxofonszólóval bennem, nem sejtettem, hogy ez a fájdalmas zene valóban létezik, és már a következő nyáron megtapasztalhatom a Szováta felé tartó vicinálison egy cigány ember tárcsás hegedűjét hallgatva. Aztán jött Hervay Gizella Tőmondatok című vékony kis verseskötete és egy fiatal miskolci színésznek, Dóczy Péternek Kényszerleszállás című Szilágyi Domokos-estje. Bizonyossá tettek abban, hogy nekem Erdélybe és abba a Házsongárdi temetőbe el kell mennem.

Visszatekintve nem is tudom, hogy engedhettek el akkor a szüleink. Nem volt még mobil, bankkártya, GPS. Szállást nem adhattak az emberek idegen magyaroknak, még a rokonok érkezését is be kellett jelenteni. Vittünk hát sátrat, a szabad eget talán nem lehet betiltani, volt egy útikönyvünk és térképünk, édesanyánk különböző ruhadarabjainkba varrta a pénzünket, és – mai szemmel szégyen vagy inkább egy kor tragédiája – cipeltük a kor erdélyi valutáit: rózsaszín és halványkék Amo szappant, Piros Aranyat, az ezüst csomagolású Omnia és a fekete Orient kávékat. Meg néhány Bibliát. Mindennapi használatra.

Ugyanaz a nap és ugyanaz a hold.

Ugyanaz az ég.

Csak nincs puskaropogás, és nem jön a szeretetvonat.

https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/mi-tizeshonvedek-7434911/