Amikor Pekingben felültem
a vonatra, azt gondoltam, nincs az az isten, hogy én ezt ne bírjam ki. Elég hamar kiderült, hogy a helyiek évek óta nem láttak fehér embert a fapados harmadosztályon utazni. Nem is értették, hogy kerültem oda. Másfél-két óra után azt gondoltam, hogy megbolondulok. Hogy nem érkezem meg élve Sanghajba.
Miért?
Amikor először életedben megtapasztalod azt, hogy szó szerint be vagy zárva egy konzervesdobozba, és ennek soha az életben nem lesz vége, akkor kicsúszik alólad a talaj. Valaki fekszik a lábad alatt, a másik a válladra hajtja a fejét, a harmadik az öledből eszi a rizskásáját. Kicsit giccses elektronikus zenére üres szobában meditálni nagyon szép dolog. Amikor kiülsz az autópálya kellős közepére és ott tudod kikapcsolni magad, az az igazi kunszt. Ezen a vonatúton azzal szembesültem, hog
És egyszer csak valami átkattant. Eltelt másfél-két óra úgy, hogy azt hittem, tényleg nem érkezek meg élve, aztán ez az érzés egyik pillanatról a másikra elmúlt, és hirtelen valami mérhetetlen nyugalom fogott el. Mint amikor egy nagy fizikai fájdalom szűnik meg hirtelen. Ez egy elég fontos tapasztalat volt.
https://mandiner.hu/cikk/20191103_bartis_attila_a_mandinernek