Egy torontói középiskola
kellett, hogy összebarátkozzanak
József 17 éves, miskolci születésű roma fiú, aki akár ismerhette is volna Amandát, a 15 éves, szintén miskolci roma lányt még Magyarországról, mégis egy torontói középiskola kellett ahhoz, hogy találkozzanak és összebarátkozzanak. Mindketten a Parkdale Collegiate Institute diákjai.
Előző riportunk olvasói emlékezhetnek rá, Parkdale Torontónak az a negyede, ahol különösen sok közép-kelet európai roma menedékkérő él. Amanda is ezen a környéken lakik, József pedig egy szomszéd kerületben.
Amandát és Józsefet csak két év választja el egymástól, József mégis már egy felnőtt tudatosságával beszél arról, mik a céljai az életben.
“A végzős évem lezárása után mindenképp szeretnék egyetemre menni, és a társadalomtudományok érdekelnek. Szociális munkásként például el tudom képzelni magam” – magyarázta, amikor egy kávé mellett beszélgettünk, Nyugat-Torontó egyik hangulatos városrészének egy még hangulatosabb kávézójában.
József nagyon sokat tanul ezért, és szerencsésnek mondható, hogy ebben egy kanadai mentor is segítségére van. Extra segítség nélkül ugyanis nagyon nehéz lenne jól teljesítenie az iskolai követelményeket – úgy, hogy az az egyetemre bejutást is megalapozza – egy olyan fiúnak, akinek az első iskolai évei egy szegregálódó, gyengébb miskolci általános iskolában teltek.
“Nem voltam a régi sulimban sem igazából rossz tanuló, de ez inkább csak azért volt, mert jó agyam van. Abból éltem, amit az órákon hallottam, mert egyébként semmi motivációt nem adott a környezet arra, hogy komolyabb erőfeszítéseket is tegyek” – mondta a régi iskolájában tapasztaltakról a fiú.
Ehhez képest a kanadai iskolájában jóval nagyobb kedve van tanulni. “Itt érzem a lehetőségeket, és a közérzetem is jobb, mert a tanáraim kedvesebbek velem, és egyáltalán nem előítéletesek.”
Józsefnek arról is vannak személyes tapasztalatai, milyen az, amikor egy Kanadában eltöltött év után kell egy roma diáknak a magyarországi iskolájába visszatérni. Ő és családja menedékkérelmét ugyanis első körben elutasították, el kellett hagyniuk az országot, és visszatérniük Miskolcra.
A fiú élete legnagyobb szerencséjének tartja, hogy végül visszatérhettek a tengerentúli országba. (A család egy másik módon próbált újra letelepedni az országban, “humanitárius” alapon kértek befogadást, sikerrel.) Nagyon elkeserítette ugyanis az a 7-8 hónap, amit szülővárosában kellett eltöltenie.
Különösen amiatt, amit a régi iskolájában tapasztalt.
“Nagyon rosszul fogadták a miskolci suliban, hogy vissza akarok menni. Írtam egy e-mailt az igazgatónak, hogy szeretném megírni azt a tesztet, ami ahhoz kell, hogy a kiköltözésünkkor otthagyott osztályban folytathassam a tanulást. Nem hagyták”
– magyarázta József. Mivel a magyar iskolarendszer nem ismeri el automatikusan a Kanadában folytatott tanulmányokat, az eggyel fiatalabb évfolyamba, a hatodik osztályba kellett becsatlakozott arra a rövid időre, amikor újból Miskolcon élt a családjával. Erre az időszakra úgy emlékszik vissza, mint aminek minden napját rossz szájízzel töltötte el, és ebben a saját osztálytársainak is nagy része van. “Iszonyú elutasítóak voltak velem szemben, bármennyire is igyekeztem meghúzni magam.”
És bár a kanadai iskolájában Józsefnek sokkal keményebben kell dolgoznia, hogy jó jegyeket szerezzen, mint Magyarországon kellett, a fiú, érthetően, semmivel sem cserélné el, hogy visszatérhetett Torontóba.