A félresikerült babakocsis futás
„Sokat voltam egyedül a két lányommal, mert a férjem Németországban dolgozott. Én nem dolgoztam, GYED alatt lett volna időm futni, de nem akadt senki, aki vigyázzon volna a lányaimra, így hármasban kellett a futós programot szervezni. Imola, a kicsi lányom picinek született, de nagyon mozgékony volt, már 8 hónaposan szaladgált. Mikor másfél-két esztendős volt, rendszeresen babakocsiba tettem, a nagyobb, 11 évvel idősebb lányomat pedig biciklire ültettem, hogy kísérjen minket, és hármasban útnak indultunk. Voltak kalandos és idegtépázó kiruccanásink. Imola nem mindig bírta az egy helyben ülést, volt, hogy már tíz perc után üvöltött a babakocsiban A nagyobbik lányom biciklivel ment a babakocsi mellett, szórakoztatta a húgát, és haladtunk, amíg nem jöttek az emelkedők. Viszont bringával fölfelé tekerni nehéz volt, segítettem a nagyobbnak, a picit addig senki sem szórakoztatta, így egyre jobban üvöltött. A nagylányom pedig elfáradt a tekerésben, hisztizett, lecsapta a bringáját, hogy az nem kell neki, és különben is elege van, hogy a húga csak bőg, csináljak, amit akarok, ő biza nem biciklizik többet. Én meg ott álltam jól leizzadva az út szélén a babakocsival, a biciklivel, az üvöltő babával és a hisztis nagylányommal. Még szerencse, hogy sosem jutottunk túl messze az otthonunktól. Sok futást nem, de fizikális és mentális erősítést jócskán tartalmaztak ezek a próbálkozások.https://futasrolnoknek.hu/terepfutas/egy-helyzesert-nem-adom-fol-az-eletformam-wermescher-ildiko-a-terepfutas-igazi-nagyasszonya-1701?fbclid=IwAR2toWiokelfk735XlYy4Pw5PVxNakxnUqzEGgc_TlFOYMJEPICssX9dB9A