A leszbikus ponyvaregények
szinte észrevétlenül a trafikok és újságos standok megszokott velejáróivá váltak. Arra persze senki sem gondolt, hogy ezeket akár nők is megvásárolhatják.
A műfaj első képviselője Tereska Torres Női barakkok című regénye volt, amely 1950-ben jelent meg. A francia szerző az ország kapitulációja előtt tudott Lisszabonon keresztül Angliába szökni, ahol De Gaulle emigráns árnyékkormányának titkárságán dolgozott. A háború után írta meg fiktív memoárként a Női barakkokat, amelyben a domináns női tiszt és az ugyancsak női alárendeltjei közötti szexuális viszonyé volt a főszerep.
A könyvet négymillió példányban adták el csak Amerikában, és 13 nyelvre fordították le. Maga a szerző egész életében azt hangoztatta, hogy a regény ártatlan, és csak kiforgatták a benne leírtakat a minél nagyobb üzleti siker érdekében. A maradandó hírnevét az betonozta be végleg, amikor 1952-ben az amerikai kongresszus pornográf művekkel foglalkozó eseti bizottsága a Női Barrakokat választotta annak illusztrálására, hogy a ponyvaregények hogyan ássák alá a morális értékeket. Bár több államban is be volt tiltva oszcenitása miatt, 1975 előtt a legtöbbet eladott könyvek között volt Amerikában.
A döbbenetes népszerűség olyan pénzügyi sikerekkel kecsegtetett, aminek a kiadók és a korszak egyébként sikeres írói sem tudtak ellenállni (utóbbiak persze legtöbbször álneveken jelentették meg e regényeiket). A milliós példányszámok miatt időnként a minőségi sajtó is kénytelen volt foglalkozni velük, így jelentek meg róluk (természetesen elmarasztaló) kritikák a New York Timesban is.
A regények borítóinak stílusa sokszor szöges ellentétben állt a regény hangulatával. A borítókon kihívó nőket ábrázoltak, általában a szexet megelőző pillanatban. A szerzők a legtöbb esetben csak utólag értesültek a borítókról, amelyeket nyilván úgy terveztek, hogy a megcélzott közönség pillantásait magukra vonzzák.
Szó sincs arról, hogy e művek mindegyike rokonszenvezett volna a leszbikus nőkkel, sőt. Sok regényt férfiak írtak női álnéven, és a megcélzott olvasóközönség olyan férfiakból állt, akik “két feslett erkölcsű nőt akartak kapni egy áráért”, ahogy a Times egyik recenzense fogalmazott 1965-ben. Ugyanakkor a sok száz cím között volt néhány tucat, amelyet nők írtak nőknek. Utóbbiak leghíresebb képviselőjévé Ann Bannon (eredeti nevén Weldy) vált, aki jelenleg 87 éves. Alig öt évig alkotott 1957-1962 között, és nagy részt fogalma sem volt arról, hogy művei transzformatív élményként hatottak leszbikusok tömegei számára. Miután felhagyott az írással, nyelvészetből doktorált, és kutatóként dolgozott. Csak miután az ezredforduló után kiadták újra a regényeit,akkor szembesült azzal, hogy ezek milyen hatást váltottak ki a női olvasók egy részénél.
Egyes leszbikus ponyvaregényeket ma már egyetemi szociológiaszakokon oktatnak. Azt senki sem gondolja róluk, hogy mint irodalmi szövegek, különösen magas értéket képviselnének, hiszen ponyvaregényekről van szó.Ugyanakkor ezekben jelentek meg a leszbikusok először olvasók milliói számára. Az olvasók között sokan maguk is leszbikusok voltak, többségük izoláltan élt, más leszbikusokat nem ismert.
A visszaemlékezéseik szerint ezekből a regényekből tudták meg, hogy más nők is éreznek ugyanúgy, mint ők, nincsenek egyedül. Egyikük sem képzelte, hogy szépirodalmat olvas, de nem is ez volt a célja. Bannon elmondása szerint volt egy lány, aki eljött hozzá, hogy elmondja, a regénye miatt mondott le az öngyilkosságról. Számos más nő naplóiban is megjelennek a leszbikus ponyvaregények, mint számukra fontos kulturális hatások.