A Magyar Víziközmű
Szövetség ezt így foglalta össze: „Az ivóvíztakarékosságnak tehát vannak másodlagos hatásai, kedvezőtlen következményei is. Az ivóvízzel ott célszerű kiemelten takarékoskodni, ahol szűkösen áll rendelkezésre, ezért célszerű felvállalni a mellékhatásokat is. Jelenleg Magyarország kedvező helyzetben van édesvíz-készletek tekintetében, ezáltal a világ szárazabb, vízhiányosabb területein bevezetett intézkedésekre egyelőre nálunk nem kell olyan nagy figyelmet fordítani.“
A hazai csatornahálózat egy része meglehetősen régi: az 1800-as évek vége óta működik. A korábbi szokások szerint ezek jellemzően egyesített rendszerűek, a csapadékot és a szennyvizet együtt vezetik el. Mivel a csapadékvíz elvezetése nagyobb szelvényméreteket kíván, mint a szennyvízé, ezek a keresztmetszetek gyakran eleve túl nagyok, amikor kevés a csapadék. Másfajta túlméretezések jellemezték a szocializmus évtizedeit. Fülöp Roland, a BME Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszéknek adjunktusa azt mondja, hogy mivel a lakosság növekedését és a vízfogyasztás emelkedését is prognosztizálták, fejenként és naponta 150 vagy akár 200 literes ivóvíz-felhasználásra méretezték a hálózatokat. A mai valóság az, hogy 100–120 liter fogy. Kevésbé tehetős vagy idősebb emberek 50–70 literrel is beérik, és az sem kevés, hiszen EU-szakértők szerint víztakarékos háztartási berendezésekkel 70 liter elegendő a kényelmes és higiénikus életvitelhez.
Jó tudni, hogy a takarékosság hátrányai nemcsak a csatorna-, hanem az ivóvízhálózatban is jelentkezhetnek. Elvben a hálózatot úgy tervezik – magyarázza Buzás Kálmán, a tanszék címzetes egyetemi tanára –, hogy a víz naponta cserélődjön benne. A tervezettnél alacsonyabb fogyasztás esetén – ami különösen a kisebb, esetleg elnéptelenedő településeken jellemző – viszont a víz napokig áll a csövekben, ami kárt nem okoz ugyan, de a nedű élvezeti értékét érezhetően csökkenti.
A vízfogyasztás csökkenésének fő oka – megkockáztathatjuk a feltételezést – nem annyira a környezettudatosság növekedése, hanem az, hogy az emberek a közüzemi számláikra gondolnak. Különösen érzékelhető volt ez – idézi fel Fülöp Roland –, amikor a rendszerváltás idején az addig inkább jelképes díjak piaci szintre ugrottak. Természetesen szerepet játszik a takarékosabb mosó- és mosogatógépek, vécéöblítési megoldások elterjedése is.
A takarékosság azonban könnyen a visszájára fordulhat
A víz- és a csatornázási művek költségeinek többsége – előbbieknél 70, utóbbiaknál 80 százaléka – állandó kiadás, független a fogyasztástól. Ha a takarékosság miatt csökken a szolgáltatók bevétele, akkor több eset lehetséges. Német lapok évek óta riogatják a közönséget azzal, hogy amit megspórolnak a vízfogyasztáson, azt előbb-utóbb ráfizetik a csatornadíj emelésén.
A túltakarékoskodás megelőzésére ott fel-felvetődik az az ötlet is, hogy olyan átalánydíjat kérjenek a vízért, amely sem pazarlásra, sem takarékoskodásra nem ösztönöz. A hazai rezsicsökkentett viszonyok között az árakkal nehezebb játszani, a szolgáltatók tehát kénytelenek a felújításon, karbantartáson takarékoskodni.
Ami viszont kímélné a környezetet, mérsékelné a közművek költségeit, és amiben a háziférfi és a háziasszony is tehet egy keveset, az az, hogy ne kerüljön olyasmi a lefolyóba, ami később eltömi a csatornát. Ha valaki a tamponokra gondol, nem téved, de nem kevésbé fontos, hogy a konyhai munka után ne kerüljön sem darabos hulladék, sem olaj, zsír a lefolyóba. Igaz, utóbbi nem könnyű lecke, tekintettel arra, hogy a használt sütőolaj begyűjtése idehaza – mondjuk így – gyerekcipőben jár. Aki forró vízzel, sok mosogatószerrel öblíti az olajos edényt, az legalább a saját házának csöveit megkíméli, de a zsiradék előbb-utóbb úgyis lehűl, és valahol bajt csinál.
Virtuális fogyasztás, valóságos spórolás
A víztakarékosság kevésbé kézenfekvő módja abban keresendő, amit rejtett vagy virtuális fogyasztásnak hívnak. Aki mandulát rágcsál vagy mandulás krémet ken magára, talán nem is sejti, hogy a mandula világtermelésének jelentős része a vízben nem éppen gazdag Kaliforniából származik, és nagyjából háromszor annyi vizet használnak fel hozzá, mint amennyit Los Angeles lakossága fogyaszt.
Ha a zuhanyozás közben megtakarított vízzel nem lehet a szárazabb déli vidékeken segíteni – a szállítás a technika mai állása mellett gazdaságosan nem oldható meg –, a virtuális vízfogyasztásra odafigyelhet a tudatos polgár. Csak éppen nem túl egyszerűen. Vásárlás közben észben kellene tartani, hogy például a kenyai felföldön bőséges esők öntözik a kávéültetvényeket, viszont az üzbegisztáni gyapottermesztéshez rablógazdálkodást folytatnak a vízzel.
De a cikkünkben említett lakossági vízfogyasztáshoz képest mindenképp érdekesnek mondhatóak az olyan számítások, amelyek szerint végső soron (az esőt és a mesterséges öntözést, no meg az ipari feldolgozást is beleszámítva) egy csésze kávé 132, tíz deka csoki több mint 1700, egy pamutpóló majdnem 2500 liter vizet „fogyaszt“.