l Ghaoui Hesna: „Pökhendien azt gondoljuk, hogy jogosultak vagyunk a tökéletes, problémák nélküli életre”
„A változástól rettegünk a legjobban, miközben az ehhez való alkalmazkodás lesz a 21. század emberének legnagyobb kihívása” – állítja Al Ghaoui Hesna, aki haditudósítóként a gyakorlatban, most pedig elméletben foglalkozik a trauma, azon belül is a poszttraumás növekedés jelenségével.
Miért lenne fontos többet foglalkoznunk, ad absurdum felkészülnünk az életünkben törvényszerűen bekövetkező traumatikus eseményekre? Mi az a legfontosabb tudás, amit ezzel kapcsolatban átadhatunk a gyerekeinknek? És miért veszélyes, ha „rutinból élünk”? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk a Prima Primissima Díjas újságíróval a „Traumából építkezni” című előadása nyomán.
Hamarosan egy évre Amerikába utazol, ahol a poszttraumás növekedés és a reziliencia témáját fogod kutatni a Berkeley Egyetemen. Milyen út vezetett az évtizedes haditudósítói, újságírói pálya után a kutatói ösztöndíjig?
Az előző könyvem, a Félj bátran kapcsán nagyon sok megkeresést kaptam. Ezek a visszajelzések szinte kivétel nélkül mind arról szóltak, hogy sokan azért nem tudják meghaladni a félelmeiket, mert van valamilyen traumatikus esemény a múltban, amin egyszerűen képtelenek túllépni.
A könyv kapcsán korábban is foglalkoztam a traumával és a poszttraumás stressz-zavarral (PTSD) de amikor jobban elmélyedtem ebben, akkor vált világossá, milyen szinten jár kéz a kézben a trauma és a félelem, hogyan tudnak traumatikus élmények hatásai akár évekkel az esemény után felbukkanni és olyan szorongásokat, testi tüneteket okozni, amelyekkel extrémen nehéz megbirkóznunk.
Amikor elkezdtem beleásni magam a témába, akkor találkoztam a poszttraumás növekedés (PTG) fogalmával is, ami tulajdonképpen pont arra a kérdésre ad választ, ami engem már újságíróként is foglalkoztatott: hogyan lehet egy traumából felépülni és gazdagodni? Rájöttem, hogy már évekkel ezelőtt, például a Bábel című sorozat forgatásakor is az olyan történetek vonzottak, ahol a főhős egy iszonyú nehéz élethelyzeten ment át, és abból bámulatos módon fel tudott állni. Most, amikor még jobban belemerültem a PTSD és a PTG tanulmányozásába, sorra fedeztem fel az összefüggéseket, és nagyon sokszor csodálkoztam rá hasonlóságokra az olvasottak és a terepen tapasztaltak között.
És milyen fontos következtetésekre jutottál az elmélet és a gyakorlat összevetésekor?
Például elkezdett körvonalazódni a válasz arra a kérdésre, ami riporterként is foglalkoztatott: mégis miért van az, hogy van, akit egy nehéz esemény vagy krízis úgy földhöz vág, hogy abból egész életében képtelen felállni, míg más egy adott esetben sokkal megrázóbb trauma után talpra áll, és még arra is képes, hogy másoknak segítsen.
És milyen alapvető különbségeket találtál?
Az egyik közös pont az, hogy akik képesek voltak a traumájukat feldolgozni, és eljutottak a poszttraumás növekedésig, nem érezték magukat áldozatnak, sőt, elutasították, hogy áldozatként tekintsenek magukra.
Máig a fülemben csengenek például Bassam, a palesztin férfi szavai, akinek a kislányát a palesztin-izraeli háborúban lelőtte egy izraeli katona. Ő akkor, a Bábel forgatásán azt mondta, hogy „ha áldozatként tekintene magára, akkor csak táplálná a gyűlölet ördögi körét”, és ha az izraeli katona, aki megölte a gyermekét, egyszer odamenne hozzá, és a bocsánatát kérné, akkor a legszörnyűbb bosszút követné el rajta – és megbocsátana neki.
(Bassam és Rami történetéről ebben a cikkben bővebben is írtunk – a szerk.) Ő, és izraeli sorstársa, Rami – akinek a kislányát egy palesztin öngyilkos merénylő ölte meg – arra tette fel az életét, hogy a megbocsátás fontosságáról, a vérontás hiábavalóságáról szóló üzenetet hirdessék szerte a világban, köztük izraeli és palesztin közösségekben.
Ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek?
Igen, tulajdonképpen azt, hogy ők képesek voltak egy új szintre emelni az életüket a tragédia után. És ahogy az Rami és Bassam történetéből is kirajzolódik, annak, hogy a traumát erőforrássá alakítsuk, az az egyik legfontosabb előfeltétele, hogy hozzájuk hasonlóan értelmet találjunk a veszteségünknek; hogy ha már változtatni nem lehetséges, elfogadjuk, és más perspektívából szemléljük a történteket, megnézzük, mit tudunk ebből tanulni, építeni. Ez nem egyenlő azzal, hogy elnyomjuk, vagy ignoráljuk a rossz vagy nehéz érzéseket, hanem – amellett, hogy elfogadjuk, hogy ezek életünk végéig jelen lesznek – van bátorságunk megnézni, hogy hogyan tudunk ebből építkezni.
Hol csúsznak el azok, akiknek ezt nem sikerül megfejlődni? Miért ragadunk bele a veszteségünk, traumánk fájdalmába?
Azt látom, hogy nagyon megijedünk ilyenkor attól, ami fizikálisan és mentálisan történik bennünk. Emiatt sokszor nem megoldás felé indulunk el, hanem pont a másik irányba.
Amikor valami traumatikus dolog történik velünk, akkor azért kezdünk el rettegni és szorongani, mert a kontroll érzése kicsúszik a kezünkből. Pedig ebben a helyzetben csak akkor tudjuk visszaszerezni az irányítást, ha elkezdjük megfigyelni és elfogadni az érzéseinket.
Ezt nem szívesen tesszük, hiszen egyre nehezebben tudunk mit kezdeni azzal, hogy vannak nehéz érzéseink, gondolataink, problémáink, szorongásaink, félelmeink. Pedig ezek – ahogy a traumatikus események, például a veszteség, a halál is – az életünk természetes részei. Ha nem frusztrálnánk magunkat azzal, hogy a tökéletesre és a változatlanságra törekedjünk, sokkal könnyebben vissza tudnánk szerezni a kontrollt az életünk felett.
Nagyon sok országban jártál, köztük fejlődő országokban. Vannak kulturális különbségek abban, hogy mikét dolgozzuk fel a traumát, mennyire vagyunk képesek megküzdeni nehéz helyzetekkel?
Igen, ahogy a kulturális szokások között, a veszteséghez, tragikus életeseményekhez való hozzáállásban is vannak jelentős eltérések. Az egyik alapvető különbséget én abban látom, ahogyan a változáshoz viszonyulunk. Szerintem a nyugati értékrend szerint szocializálódó ember a változástól retteg a legjobban.
Miért?
Mert azt hiszi, hogy ami állandó, az biztonságot ad. Ezért nem vagyunk hajlandóak elengedni a rutinunkat, ami viszont a biztonságnak csak az illúzióját adja. A fejlett világban minden feltétel adott ahhoz, hogy ezt a változatlannak tűnő állapotot fenntartsuk: jó példa erre, ahogy a technológia és a tudomány segítségével kizártuk az időjárás változékonyságának hatását, és még számos olyan területe van az életünknek, amit kontrollálunk – és lehetőség szerint szeretnénk ezeken a területeken belül maradni. Eközben egyre jobban rettegünk a változástól és azoktól a helyzetektől, ahol nem mi irányítunk, mert nem tudjuk, hogyan fogunk reagálni, mit hoz ki belőlünk. Csakhogy ez a „biztonsági játék” rengeteg felesleges időt, energiát emészt fel, és a fejlődés lehetőségétől is elzár minket.
Azért sem tűnik jó taktikának a változás elleni küzdelem, mert az emberiség történetében még talán soha nem volt ennyire markáns része az életünknek a változás…
Valóban, és valószínűleg az sem véletlen, hogy egyre több a szorongó és depressziós ember. A gyors technológiai változások alapvető változásokat eredményeznek társadalmilag, és a mindennapi életünkben is. Ráadásul feldolgozhatatlanul sok információ, inger zúdul ránk, és egyre többen érzik úgy, hogy nem képesek lépést tartani, irányítani az életüket. Ezért amiben csak lehet, próbálják a válozatlanság állapotát fenntartani. Ezzel kapcsolatban – amikor tudósítóként a fejlődő országokban jártam – azt figyeltem meg, hogy az ott élő emberek a számunkra felfoghatatlan nehézségek és a folyamatosan változó körülmények ellenére életvidámak tudtak maradni.
És szerintem az a titkuk, hogy az ő életüknek természetes része a születés, a halál, és a változás. Ők sokkal inkább a természettel kölcsönhatásban nőttek fel – aminek az egyik legalapvetőbb tulajdonsága, hogy folyamatosan változik. Akárcsak az életünk. Ők pontosan tudják, hogy a természet törvényszerűségeivel szemben kilátástalan a küzdelem, és emiatt sokkal könnyebben el tudják fogadni, hogy a dolgok változnak – és ahelyett, hogy ez ellen küzdenének, megpróbálnak eleve harmóniába kerülni a természettel, ezzel együtt a változással, és ehhez képest élik a mindennapjaikat.
Ezzel szemben mi?
A 21. században azt gondoljuk, hogy jogosultak vagyunk tökéletes, problémák nélküli életre – aztán amikor jönnek a problémák, akkor összeomlunk, hogy miért velem történik, miért pont én, stb.
Azt hisszük, hogy a boldogságot úgy tudjuk elérni, ha elkerüljük, vagy kiiktatjuk a problémákat az életünkből, miközben pont akkor lennénk képesek megküzdeni a nehéz helyzetekkel, ha a problémákat ugyanúgy az élet részének tekintenénk.
Pökhendien azt gondoljuk, hogy az irányításunk alá tudunk vonni mindent. Ez azért sem szerencsés, mert azt, hogy kik vagyunk, mindig a komfortzónánkon kívül, a változás terepén, a kontroll-vesztés állapotában tudjuk meg. Akkor látjuk, hogy mire vagyunk igazán képesek, akkor bontakozik ki a teljes személyiségünk, és akkor tanulhatunk magunkról bármit is.
Mi az a stratégia, ami segíthet ebből a kényelemből, ebből a változatlansághoz való görcsös ragaszkodásból kimozdulni?
Az, hogy kilépünk a rutinból. Sokszor azért félünk elindulni a dolgok felé, amelyek érdekelnek minket, mert kétségeink vannak önmagunkkal, a képességeinkkel kapcsolatban. De ez egy ördögi kör, mert amíg nem lépek ki a komfortzónámból, nem fogom megtudni, hogy mire vagyok képes. Addig nem is lesz önbizalmam, hogy elhiggyem: a biztonságot jelentő rutinjaimon túl is jól tudok működni. Ezt pedig akkor fogom elhinni magamról, ha van sikerélményem. De sikerélményem csak akkor lesz, ha van tapasztalatom. Viszont ahhoz, hogy legyen tapasztalatom, ki kell lépjek a rutinomból, és ki kell próbálnom, hogyan működök azon kívül.
Ez jól hangzik, de mi van, ha az derül ki, hogy nem működök?
Ha nem jól, és kudarcot vallok, akkor azt mondom, tök jó, látom a határaimat és már tudom, hogy milyen irányba kell menni vagy fejlődni. A kudarcokból sokszor többet lehet tanulni, mint a sikerélményekből. És a kudarc lehetőségénél szerintem sokkal veszélyesebb, ha rutinból „tekerjük a mókuskereket”, mert így a válaszaink is automatikusak lesznek. Persze, evolúciósan kell az, hogy bizonyos dolgokat rutinból csináljunk, mert ha mindig mindent átgondolnánk, akkor sose érnénk a nap végére. De az sem szerencsés, ha ez a robotpilóta üzemmód mindenre rátelepszik.
Tulajdonképpen a traumával kapcsolatban is ez volt számomra a legfontosabb tanulság: onnantól kezdve van esélyünk kijönni egy traumából, ha elkezdünk magunkra figyelni, és megbarátkozunk a tehetetlenségünk, kudarcunk nyomán keletkező testi és lelki érzeteinkkel. Ahelyett, hogy megijednénk tőlük, érdemes inkább hasznos adatként, a gyógyulásunkat támogató információként tekinteni rájuk.
Azért is jó ez a megfigyelő attitűd, mert ilyenkor a külső körülmények helyett önmagunkra kerül a fókusz, ítélkezés és bíráskodás helyett azt kezdjük el keresni, hogy mi mindent tanulhatunk az adott szituációból.
Sajnos egy kis ítélkezésért és bíráskodásért, mi, magyarok – ahogy mondani szokás – nem megyünk a szomszédba. Miért van az, és hogyan lehetne változtatni azon, hogy ne mindig egymás hibáival, és a rajtunk kívül álló körülményekkel legyünk elfoglalva?
Amikor az emberek elkezdenek így gondolkodni, az tulajdonképpen maga az áldozatszerep, ami valóban elég erősen jelen van Magyarországon. Ennek nyilván társadalmi és történelmi okai is vannak, de összességében nagyon sok ember gondolja azt, hogy nincs hatása a saját életére, és az energiája, figyelme nagy részét a befolyásán kívül eső dolgokra pazarolja, miközben nem figyel arra, amire viszont van, vagy lehetne befolyása.
Pedig a problémákra kétféleképpen nézhetünk: vannak olyan helyzetek, nehézségek, amikbe bátran „bele kell állni”, mert tudunk rajta változtatni. Ezek olyan félelmek, amelyek felé jó dolog elindulni, mert reális esélyünk van arra, hogy az adott szituáció kezeléséhez szükséges készséget vagy képességet, akárcsak egy izmot, építsük, erősítsük.
Van azonban olyan helyzet is, amibe hiába állok bele, nem tudok rajta változtatni…
De ez nem jelenti azt, hogy nem tehetek semmit. Ezekben a helyzetekben a hozzáállásunkat tudjuk megváltoztatni – azt, ahogy mi magunk reagálunk az adott helyzetre, és ahogy értékeljük azt. Ahhoz, hogy tudjuk, melyik utat kell választani, először is azt kell felmérnünk, hogy amivel szemben állunk, az melyik kategóriába tartozik: abba, amin tudok változtatni, vagy abba, amin nem. Ez a perspektíva már magában hordozza annak a lehetőségét, hogy azt érezzük, így vagy úgy, de a kezünkbe vehetjük a saját sorsunkat.
Viszont, ha elhisszük, hogy semmire sincs hatásunk, akkor elkezdünk nem felelősséget vállalni a tetteinkért, a döntéseinkért, az életünkért. Ezért nagyon veszélyes, amikor döntéshozók a félelemmel manipulálnak, és elkezdik ontani az emberekre a félelmet generáló üzeneteket: amikor azt érezzük, hogy rengeteg veszély leselkedik ránk, akkor az emberek nagyon könnyen legyintenek, és a döntés jogával együtt a felelősségvállalást is kiengedik a kezükből.
Az ilyen ember azt fogja érezni, hogy az élet csak sodorja, és tényleg elhiszi, hogy neki ebbe az egészbe nincs semmi beleszólása, hogy ő csak a körülmények áldozata. Aki viszont az érzéseire figyel, és arra helyezi a fókuszt, hogy min tudna változtatni, az képes az értékeinek megfelelően élni.