A történetek sora mindig
azzal fejeződött be, hogy azon a reggelen, amikor én megszülettem, május 9-én, a rabok ledöntötték a tábor szögesdrót kerítését, és magukhoz ölelték a felszabadító orosz katonákat. Ez a kép, a felszabadulás képe vizuálisan is mindig megjelent előttem. Általában azt kértem a szüleimtől, hogy meséljék el sokszor a végét ennek a történetnek. Ez a kérésem a zsidó vallástól sem áll távol, hiszen mi hátulról előre olvasunk. Ezt a mesét a gyerekeim és unokáim is sokszor hallották.
Sokáig azt mondtam, a történetemet nem akarom közzétenni, mert az ellen fordítható, amiért küzdök, hogy a soát ne feledjük soha. S mondhatják, hogy „akkor az nem is volt olyan rossz, ha ott megszületett, meg még életben maradt! Fel is nőtt, és a szülei megmaradtak!” Sokáig nem akartam erről nyilatkozni, és lelkiismeret-furdalásom volt, hogy megszülettem ott, ahol annyian meghaltak. Persze, mint ahogy egyetlen zsidó család, a miénk sem úszta meg veszteség nélkül. Anyámnak három testvére, apámnak ugyancsak három testvére nem jött vissza, pedig ők is fiatalok és erősek voltak. De az élethez szerencse kell.
hvg.hu: Hogyan reagálnak mások a zsidóságára?
V. V.: Ez inkább a fiatal koromban volt téma, de különbözően. Volt, aki elcsodálkozott, és azt mondta: „Jé, te is zsidó vagy? Pedig olyan rendes ember vagy!” Volt, aki azt mondta: „Na és? Nincs ebben semmi különleges!” És volt, aki csak elhúzta a száját és továbbállt. (nevet)