A prizreni kórház olyan
volt, mint annak idején Albert Schweizer híres kórháza lehetett Gabonban, Afrikában. Volt egy orvos, aki mindenhez értett (sajnos az én betegségemhez nem). Fáról leesett embert gipszelt, kezelte a kígyómarást és a mérges gomba következményeit. Itt ilyen betegségek voltak. Volt egy tolmácsa is, mert ő szerb volt, viszont a lakosság nem beszélt, csak albánul. Nekem szerbül kellett volna elmondanom a panaszaimat, nem tudtam magam tökéletesen megértetni. A betegségem egyre rémesebb lett. A görcsök, hidegrázás nem hagyott aludni. A Lovcenra menet egyszer csak föladtam, és visszafordultam Podgoricába. Ott muszáj volt eladnom a motoromat, mert olyan komplikált lett volna a vámeljárás, hogy arra nem volt erőm. Az albánok szerencsére rögtön megvették. Kénytelen voltam a rendőrségen bejelenteni, hogy ellopták, mert különben a vámosok nem engednek fel a vonatra.
A vonaton aztán kijöttek belőlem a homokszemek, így egészségesen értem haza.
https://index.hu/fortepan/2020/03/30/bejarni_a_balkant_egy_babettaval/