Kocogás után a dolgok átértékelődnek, a súlypontok áthelyeződnek.
Jelen helyzetben a koronavírus-járvány, az ezzel kapcsolatos intézkedések szabnak meg „mindent”, így azt is, hogy ki, mikor és hogyan sportolhat. A kijárási korlátozás alatt szabadidős sporttevékenységet lehet végezni, sétálni, futni, kerékpározni, kirándulni, de csak akkor, ha valaki egyedül megy vagy olyanokkal, akikkel egy háztartásban lakik és olyan helyre, ahol másoktól tud legalább 1,5 méter távolságot tartani.

Nekivágott a határnak
Repei Csilla amatőr futó, a hosszú távok – ahogyan magáról fogalmaz – szerelmese.

– 2013 óta futok, egyik napról a másikra kezdtem el, a nulláról indultam. Tehát nem sportoltam előtte tudatosan, a futást pedig már anno suliban sem szerettem. Mozgolódtam felnőttként a természetben, túrázgattam, néha tornáztam, jógáztam, de ezek nem voltak rendszeresek. Egy jó barátom futott, ő mesélt néha erről, például, hogy épp most indul 20 km-re, ami számomra, laikusként felfoghatatlan távolság volt. Egyszer a neten szörfözve ugrott elém egy 5 km-es edzésterv. Azt állította, hogy azt bárki le tudja futni a hatodik hét végére, végigolvastam az összes kommentet, ahol valóban mindenféle korú, alkatú ember nyilatkozott arról, hogy sikerült megcsinálnia, és milyen jó érzés. Éppen tél volt, fogtam egy stoppert, és túrabakancsban, meg túradzsekiben nekivágtam a határnak, ahol senki sem lát, és elkezdtem az „egy perc kocogás, két perc séta” ismételgetését, annyiszor, ahányszor a terv írta. Abból is látni, mennyire nulláról indultam, hogy alig vártam az egyperces kocogások végét. De tagadhatatlan, hihetetlen jó érzés volt hazafelé sétálni, teljesen feltöltődtem. Mivel a természetbe jártam ki futni, többször találkoztam őzekkel, ami meg annyira elvarázsolt, hogy észrevétlenül az életem részévé váltak ezek az alkalmak. Amennyire emlékszem, a 4-5 perces etapokhoz érve volt egy kis holtpontom, amikor 4-5 percet kellett egyfolytában már kocogni, így visszagondolva ez megmosolyogtató, de a kezdőknél ez teljesen természetes, hogy öt perc futás is kihívás lehet. Aztán ezen túljutottam, nem adtam fel, és elértem a terv végét, amikor már 30 percet tudtam folyamatosan futni, kocogni. Addigra viszont úgy beszippantott, hogy onnantól nem volt megállás.

Nagy ívben kikerüli
Megkérdeztük tőle, hogy amióta kialakult a járványhelyzet, kevesebbet fut-e, illetve vannak-e olyan óvintézkedések, melyeket betart.

– Igyekszem ugyanannyit futni, mert ősszel már komoly célok lebegnek a szemem előtt. Szerencsére a szabadtéri sportolást még nem tiltották be, így ezt igyekszem ki is használni. Egyébként nem vagyok egy túlzottan óvatoskodó ember, de az alapszabályokat most betartom, magam és mások miatt természetesen. Maszkot nem veszek futáshoz, egyrészt mert nem találkozom szinte senkivel, vagy ha igen, nagyon nagy ívben kikerülöm, és hogy őszinte legyek, nem is tudom, hogy tudnék maszkban futni. Szerencsémre notórius egyedül futó vagyok, vírushelyzettől függetlenül mindig is egyedül futottam, csak versenyeken szocializálódok és futok együtt társakkal, olyankor viszont kifejezetten élvezem. De edzéseken egyedül szeretek futni. Az időpont teljesen változó, ahogy az életem, munkám engedi, így futok reggel is, este is vagy akár napközben is, ha úgy jön ki a lépés. Sokszor megyek az erdőbe, ahol szerintem minimális a fertőzés veszélye. A ruha minden futás után mosásba megy, a cipőmnek pedig a talpát szoktam egy fertőtlenítős ronggyal áttörölni, illetve rögtön zuhanyozom futás után, de ez eddig, előtte is így volt.

Egy jó barát
Kíváncsiak voltunk arra, hogy Csilla mivel buzdítaná azokat, akik netán most, ebben a helyzetben, a bezártság alatt kezdenek, kezdenének el rendszeresen kocogni…

– A bezártságot nagyon nehéz elviselni, és kell valami, ami hoz egy kis színt a mindennapokba, így lesznek, illetve vannak olyanok, akik most döntenek úgy, hogy kipróbálják ezt a sportot. A kocogás erre tökéletes, de a fokozatosságra oda kell figyelni, valamint, hogy mindenképpen csak egyedül szabad elindulni, és azt az előírt egy-két szabályt be kell tartani. Azt, hogy 2-3 méterre ki kell kerülni a másik embert az utcán, a futóknak kivételesen csak inteni és nem köszöngetni szabad, valamint, ami a higiéniára vonatkozó előírás, azt hazatértünk után szintén be kell tartani. Akkor ez a mozgásforma sokat segíthet abban, hogy az emberek a karantén ideje alatt is tegyenek az egészségükért, úgy a lelkiért, mint a fizikaiért, hiszen rengeteg boldogsághormont termel a futás. Úgyhogy amíg nincs tiltva, fussanak, mert futni jó! A futás egy nagyon jó barát, aki mindig kéznél van, futottam már bánatomban sírva, futottam már örömömben, de az biztos, hogy hazafelé már mindig helyre rakott fejjel mentem. Úgyhogy azt hiszem, amit legfőképp kapok a futástól, az az egyensúly. Számomra a lényege valóban a szabadság; későn kezdtem futni, 42 éves elmúltam már akkor, és teljesen más az, ami engem ebben érdekel, nem a tempó és a számszerűsíthető dolgok igazából. Annak örülök, hogyha jobban megy vagy egy jobb időt tudok futni, de nekem ez mellékes, az érzéseket szeretem, amiket közben átélek, megélek, és a határaimat szeretem feszegetni és átlépni, mondjuk egy-egy ultraversenyen. A kiüresedett fej érzését, amikor már tényleg semmi más gondolatod nincsen, csak menni előre, bal lábat a jobb után, teljesen kitisztul a fej, minden felesleges sallangot, gondolatot és hétköznapi apró-cseprő dolgot, meg főleg az egódat valahol ott hagyod az út szélén, amikor pedig vége, csak egy forró fürdőre, tányér ételre, meleg ágyra vágyik az ember. Nagyon jó néha ezt átélni, mert utána a dolgok átértékelődnek, a súlypontok áthelyeződnek. Nagyon elkényelmesedett világban élünk, az emberek nincsenek is tisztában vele, mire képesek igazából, mennyi erő van bennük, amiről nem is tudnak, mert nincs is rá szükség, hogy előbányásszák. Az egészség pedig egy hozadék, egy pluszajándék, ami valóban csak egy bónusz.

Mintegy 16 000 kilométert
– Mióta elkezdtem, azóta körülbelül 16 000 km-t futottam – osztotta meg mindezt Repei Csilla. – Voltak jobb éveim, és voltak gyengébbek, amikor az élet más területeire kellett jobban koncentrálni, és nem jutott annyi idő vagy energia futásra, illetve volt egyszerűen csak motivációhiány is a kisebb kilométerszám oka. Legbüszkébb határozottan a 2017-es Ultra Tisza-tó verseny teljesítésére vagyok, ahol 111 km-t futottam le szintidőn belül, ez volt az eddigi leghosszabb távom, illetve ez volt az első ultraversenyem is. Nagyon szép emlékeket-élményeket hagyott bennem, akkor lettem végérvényesen a hosszú távok szerelmese, és saját magamról is igen sokat tanultam az alatt a 15 óra alatt. De büszke vagyok a 2014- es első maratonomra, amit itt futottam Miskolcon, a szülővárosomban, a Barátság Maratonon. Meg igazából mindegyik maratonomra, aszfaltosra és hegyire is jó érzésekkel gondolok. Terepes versenyek közül egyértelműen a Piros 85-re vagyok a legbüszkébb, mert nem vagyok valami ügyes terepfutó, és sosem voltak barátaim az emelkedők, mégis sikerült teljesítenem ezt a nehéz pályájú, majdnem 90 km-es, 3200 m szintemelkedéssel tarkított versenyt.

Az Ultrabalatonon
Repei Csilla májusban szeretett volna indulni az Ultra Trail Hungary Szentlászló Trail nevezetű versenyen (84 km, 3200 méter szintemelkedés), de ez elmarad. Most gyűjti a kilométereket, mert szeptemberben egy 100 km feletti aszfaltos versenyen venne részt. Jövő májusban pedig rajthoz állna az Ultrabalatonon egyéniben, ez egy nagy álma.

(A borítóképen: Repei Csilla|