„Aki szeretne ingyen dolgozni
a Dunántúli Naplónak nyáron, azt szívesen látjuk gyakorlatra.” Nagyjából ezzel a visszautasíthatatlan ajánlattal indult a napilapos újságírói karrierem 2007 nyarán a megyei lapnál Pécsett. És ugyanilyen furcsán is ért véget 9 évvel később.
Mint városi tudósító kilenc éven keresztül írtam rövid és hosszú közéleti híreket Baranyáról, tudósítottam halálos balesetről, leégett ház mellől, végigasszisztáltam számtalan koszorúzást, avatást, hallgattam olvasószolgálatosként a panaszokat, ügyeltem hétvégén, ünnepnapokon.
Ott voltam, amikor Komló polgármesterét pofon ütötték egy közmeghallgatáson, vagy amikor a bányászok az elvett járandóságaikért küzdöttek. Megtörtént, hogy a cikkem hatására adományokat gyűjtöttek egy családnak, vagy épp leaszfaltoztak egy utcát. De az is előfordult, hogy az éppen aktuális polgármesterek melegebb éghajlatra küldtek a hivatal folyosóján.
Aztán 2016. december 12-én, néhány hónappal a tulajdonosváltás után a szerkesztőségben elém toltak egy papírt, hogy ennyi volt. „Elmentünk érted a falig, de hát tudod, hogy van ez…”
Nem, nem igazán tudtam, hogy van ez. Nem értettem, miért kellene az ellenkezőjét írnom annak, amit korábban 9 évig. Hogy miért ne lehetne politika a megyei oldalakon, miért ne lehetne olykor kritikus hangvételű publicisztikát írni a kormányról vagy a helyi döntéshozókról, és miért kellene elhallgatni valamit, ami közérdeklődésre tart számot. Furcsa volt, hogy attól, hogy új tulajdonosa van a lapnak, fel kell adni az alapvető szakmai és etikai elveket, és valami rosszemlékű régi-új modellt bevezetni.
Nekik nem volt furcsa mindez, és most sem az.
Ezt onnan tudom, hogy a Mérték Médiaelemző Műhely megbízásából fél évig elemeztem a Mediaworks megyei lapjait. Láttam, hogyan uralta el a központi oldalakat a kormányzati propaganda, hogyan tűnt el az ellenzéki hang a cikkekből, hogyan lett a kis hírekből vezető anyag, és hogyan lett teljesen súlytalan a helyi közélettel foglalkozó néhány oldal.
Pedig lett volna miről írni. Például azokról a falvakról, ahol már annyira nincs semmi, hogy a mozgóboltos jelenti a szórakozási lehetőséget, vagy arról az uszodáról, ami még el sem készült, de már 100 millió forintot nyert korszerűsítésére. Meg lehetett volna kérdezni a komlói önkormányzatot, miért vettek meg tíz millió forintért olyan eszközöket, amelyek maximum 3,7 millió forintot érnek.
Körül lehetett volna járni, miért tudnak a közös képviselők százmilliókat sikkasztani egy volt bányászvárosban, vagy épp lehetett volna térdig gázolni a szemétben, amit egy fideszes képviselő egykori cége hagyott maga után, miután kivonult egy faluból. Talán az is kiderült volna, miért nem épült meg Komlón az uniós forrásokkal megtámogatott napelemgyár, és miért jutott ugyanerre a sorsra a villánykövesdi medihotel.
Ha a vidéki újságírók tehetnék azt, ami a dolguk és feladatuk, soha nem lehetett volna a Micimackó Óvoda Nyuszi Csoportjának Mikulás-napi kakaópartija címlapsztori, vagy az sem, mit gondol „Noncsi” a gyümölcsökről.
Ha nem lenne központi utasítás és cenzúra, de lenne szerkesztői szabadság, akkor nem jelenne meg minden megyei lap ugyanazzal a tartalommal, és biztosan nem az lett volna a Békés Megyei Hírlap oknyomozó anyagának témája, hogy miért nem volt hideg sör a méhkeréki kocsmában, hanem inkább az, hogy jelentős vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalással vádolja az ügyészség a méhkeréki polgármestert.
Bár a megyei lapok előfizetőinek száma jelentősen csökkent az elmúlt években, még így is több százezer példányban jelennek meg naponta, ami akár 1,5 millió olvasót is jelenthet. Nem elhanyagolható tehát, hogy milyen információt és milyen köntösben juttatnak el az olvasókhoz, hiszen ez jelentősen befolyásolhatja az ország helyzetéről, a helyi politikáról és akár az egész világról alkotott képüket.
Láthatóvá tenni, amit elrejtenének
Egy igazi újságnál az etikai alapelvekhez való ragaszkodás és az igazság keresése a minőség záloga, mert ti, az olvasók ezt érdemlitek. Hiszen ez az egész szakma nem rólunk, újságírókról, hanem rólatok szól.
Azokról az emberekről, akik nem tehetik meg, hogy jelen legyenek, mert éppen olyan „mellékes” dolgokat csinálnak, mint az életmentés, az ápolás, a tanítás, az alkatrészgyártás, a kenyérsütés, a takarítás vagy a gyermeknevelés.
Mi vagyunk az ő szemük, a fülük, mi vagyunk ott, hogy kérdezzünk helyettük, és mi vagyunk a lábuk, hogy odamenjünk, ahol éppen az események történnek. Mi vagyunk a hangjuk és a kezük, mi vagyunk a kapcsolat a világ és köztük.
Én hiszem, hogy Átlátszó képes minderre. Ott tud lenni „vidéken” (ami valójában 8 millió embert, az az ország lakosságának nagyjából 85 százalékát jelenti), legyen szó veszélyes tervekről, számok mögött megbúvó jelenségekről, a helyi lakosság életét befolyásoló döntésekről, társadalmi problémákról vagy épp közpénzégetésről.
Törekszünk rá, hogy ott legyünk veletek, olvasókkal mindenhol, de ez csak akkor lehetséges, ha ti is itt vagytok velünk. Támogassátok az Átlátszó munkáját, hogy láthatóvá tegyük mindazt, amit a Mészáros-közelbe került megyei lapok inkább elrejtenének.
Mert Magyarország sokkal inkább vidék, mint Budapest. És én az elmúlt 12 évben soha nem szűntem meg vidékinek lenni, és azt sem felejtettem el, miért jó újságírónak lenni.
Az újságírók lehetnek „a jó fiúk”, akik információt, tudást adnak át, akik segítenek felgöngyölíteni, érthetővé tenni ügyeket, lebuktatni „a rossz fiúkat”. Az újságíróknak megvan a lehetőségük, hogy ne csukják be a szemüket, ha igazságtalanságot, problémákat vagy bűncselekményeket látnak. Böngészhetnek órákig céges adatokat, kereshetnek kapcsolatokat, nyomokat, utazhatnak fél napokat, beszélhetnek szakértőkkel, küldözgethetnek tonnaszámra emaileket, tárcsázhatják az ezredik számot. Lehet, hogy a munkaidő nem mindig kezdődik hatkor, de szinte soha nem ér véget 16-kor. És az izgalom, hogy végül mire bukkannunk, állandó.
Vidéki újságírónak lenni jó, idealista vidéki újságíróknak lenni a legjobb. Hiszem, hogy a munkánknak van értelme, hogy a több ezer begépelt karakter nem öncélú: érted van, értünk van.
Én itt maradok Baranyában, még akkor is, ha ez a fővárostól túl messze van minden értelemben. Maradok panellakó, maradok távolsági buszos, maradok proli. Maradok az, aki nemcsak hallja, de meg is tapasztalja, mi történik a vidéki Magyarországon. És meg is fogom írni.
Te pedig olvasd el, és ha fontosnak tartod ezt a munkát, támogasd az Átlátszó szerkesztőségét!
Katus Eszter