Több munka, kevesebb fizetség: nő a neved
A mostani krízis sokkal nagyobb terhet rak a nőkre, mint a férfiakra. Ez nem valakinek a hibája, ez így volt kódolva a rendszerünkbe: természetesen adódott így, abból az életmódból, azokból a hagyományokból, amikkel élünk. Az élet a vírus előtt is nagyobb terhet rakott a nőkre. De hogy ez most még nagyobb lett, nehéz és szomorú.
Az alulfizetett szakmákban, mint az ápolás, tanítás, most sokkal többet, nagyobb stressz alatt és abszolút veszélyben kell helytállniuk, a túlnyomó többségükben női dolgozóknak. A legtöbb embert leépítő munkahelyek, mint például a vendéglátás, a (nem élelmiszer) kiskereskedelem, főleg női munkaerőt alkalmaztak, és a rengeteg láthatatlan takarító(nő), aki mások otthonát, irodákat tartotta rendben, most nyom nélkül vált rejtett alkalmazottból munka- és bevételnélkülivé.
Nagyon sok családban csak a nők végeznek házimunkát és segítenek az otthoni tanulásban, gondozzák a gyerekeket, viszik az ételt az időseknek. Számtalan nő ismerősöm tépi a haját nap mint nap az elviselhetetlen mennyiségű otthoni és online munka miatt.
Átlagban megint sokkal keményebben érvényesül a régi alaptézis: ha nő vagy, többet dolgozol, és kevesebbet kapsz. A mi munkánk kevesebbet ér.
Az ápoló, aki életeket ment és fogja idős rokonunk kezét, amikor haldoklik a kórházban, kevesebb pénzt kap, mint a férfi, aki a boltok bejáratánál morcos arccal nézi a vásárlókat. Vajon miért? Tényleg ezt tartja helyesnek a társadalom? A tanítók, akik gyermekeinkkel megszerettetik a tanulást, kevésbé értékes munkát végeznek, mint egy bejáratot felügyelő biztonsági őr?
Esténként sok helyen tapsolnak az ápolóknak, orvosoknak világszerte. Sokuk az életét áldozza arra, hogy minket ápoljanak, és mégis, ezek az emberek szinte mindenütt szégyenteljesen alacsony fizetésért dolgoznak. Aki most tapsol, ha dönthetne, ennyi fizetést adna nekik? Kétlem. És a tanítóknak? Azt is kétlem. Mégis, miért nézzük mindezt tétlenül?!
Mit rontottunk el?
A rengeteg otthon töltött idő alatt volt alkalmunk gondolkozni. Mit rontottunk el? Az rendben, hogy várjuk a megmentést az államtól, vagy a mindenhatótól, de mit tehetünk mi, vagy mit tehettünk volna másképp mi?
Mit kellett volna megtenni sok évtizede, hogy ma kiváló kórházaink, iskoláink és ott motivált és lelkes, jól képzett ápolóink, tanáraink legyenek? Hogy az élet alapjai, ami a legfontosabb: egészség, biztonság, gyerekek és idősek jólléte rendben legyen. Hogy addig ne hajszoljuk a szórakozást, vakációzást, pénzt, amíg nem rakjuk rendbe az alapokat. Mert azok nélkül nincs erős ház. Csak csillogó falak, amelyek most omlanak össze.
Most, hogy megálltunk, még egyértelműbb, hogy idáig túl sokat pörögtünk. Hogy túl sokan vagyunk a földön, és túl sokat utaztunk. Hogy egy ilyen vírust a tenyerünkön hordoztunk, minden esélyt megadtunk neki.
Most, hogy szinte rögtön érezzük: szebb és tisztább lett a környezetünk, szégyelljük magunkat, amiért olyan sok benzint égettünk el. Legszívesebben elnézést kérnénk a most olyan szépen csiripelő madaraktól, amiket végre van időnk látni és hallani is.
Rájöttünk, hogy el lehet menni sétálni és biciklizni pénztárca nélkül is, hogy ha nem pörgünk annyit, akkor a sok zsúfolt kávézóban kapucsínóra költött forint is megmarad.
És kinek hiányzik a vásárlás? Könyörgök, hogyan is lehettem annyira materialista, amikor ennyivel kevesebb elég az élethez? Hogy megörültem, amikor végre élesztőt kaptam a boltban! Kit érdekel, milyen márkája van a szappannak! Csak tisztítson, csak legyen.
Könyörgök, ne legyen az, ami volt!
Pár hét csend és lassulás és elkezdtünk rettegni: mi lesz, ha minden visszaáll? Újra szmog, tömeg, dugó, zaj és idegösszeomlás?
Nem, nem akarom!, kiáltok fel a rémálomból ébredvén. Könyörgök! Ne menjünk vissza abba, ami volt!
Ne versenyezzünk állandóan az órával és magunkkal, és tanuljunk meg odafigyelni a rokonaink, barátaink életére!