A génjeinkben az van
kódolva, hogy a legnagyobb hülyeségekhez is idomulnunk kell – mondja Spiró György, aki egyre inkább úgy véli, hogy ostobaságunknak evolúciós oka van, és ha az emberiség okosabb lenne, már rég kihalt volna. Ezekről a kérdésekről is elmélkedik új kötetében, amelynek központi esszéjében „malaccal teljes” egyetemi és kollégiumi éveit idézi fel. De vajon miért rázza ki a hideg a kultúrpolitika szótól? Miben ért mélységesen egyet Szent Istvánnal? Ír-e még valaha nagyregényt? És miért döntő kérdés, hogy ugyanabba a katonai szövetségbe tartozzunk, mint a szomszédos országok?
Mit mond el rólunk, emberekről az a tény, hogy egy gondolatban felnevelt malac elképzelt disznótorán is képesek vagyunk összekapni a sosemvolt véres hurka elosztásán?
Hogy játékosak vagyunk. Van humorunk, öniróniánk. Képesek vagyunk kollektíven elképzelni körülbelül ugyanazt, majd a megfelelő szerepeket automatikusan kiosztani.
Mi pompásan szórakoztunk, amikor a kollégiumi szobatársaimmal egy évig egy képzeletbeli disznót neveltünk, malac korától a levágásáig.
Valahányszor este hazaértünk, az első kérdés mindig az volt, hogy van az Ella – mert Ellának neveztük a krumpli után. Kapott-e inni? Mit kapott enni? Akik otthon voltak, kitakarítottak-e alatta? Élveztük, hogy van egy közös titkunk, amiről mások előtt is beszélgethetünk, és nem tudják, ki az az Ella. Mindig szerettem a játékokat. Kaposvári dramaturg koromban egy házban laktam Babarczy Lászlóval, akivel kitaláltuk, hogy összemagázódunk, és aki tévedésből mégis letegezi a másikat, annak egy éven át húzunk egy strigulát az előszobafalra. A tét egy üveg viszki volt.
Ki nyert?
Alig néhány rovátkával én győztem. Szépen megittuk a viszkit, ám pár évvel később Babarczy elkezdett úgy emlékezni, hogy ő nyert. Engem a guta ütött meg, mert már nem volt mivel bizonyítanom, hogy téved: a felújításkor a strigulákat lefestették.