Szombathy PálDédnagyapám
családjával odahagyta dobsinai házát a patakparton, ott kényszerült magyarsága miatt hagyni a bulénerek ősi bányavárosát, egy polgári életformát, szeretett hegyeit, Gömör és a Szepesség tájait.
„Mintha a boldog visszaemlékezés álomképeinél lelkem gyorsan, pihenés nélkül repülné át a borús, viharos éveket, szinte úgy tünik fel nekem, mintha hontalanságom, aztán ide-oda történt vándorlásom egy beteges, lázas éjszaka víziója, lidércnyomása lett volna csupán s ma is ott élnék az örökzöld fenyvesek alatt, az én régi Langenberg alatti kis tanyámon. Azóta évek multak el és Dobsina rab. Mi elüzöttek szét vagyunk szóródva Kis-Magyarországon, de sokat gondolunk kedves városunkra, mindig visszavágyódunk elvesztett otthonunkba, drága Dobsinánkra.”
Dédnagyapám sorai a „600 éves Dobsina” című, 1920-as években megjelent könyvből.
Szombathy László református lelkész volt, tanár, a dobsinai polgári iskola igazgatója, a „Dobsina és Vidéke” című lap főszerkesztője.
Az új hatalom érkezése után vezető magyar értelmiségiként neki is hűségesküt kellett tennie az új csehszlovák államra, amit sokakkal együtt ő is megtagadott, ezért a kitoloncolás következett: mivel kilenc gyermeke volt – köztük későbbi főiskolai tanár nagyapám –, így két vagont is kapott családjának és ingóságainak a zsuppvonaton, ahol aztán menekültként éltek egy darabig Miskolc Tiszai-pályaudvaron.
Dédnagyapám családjával odahagyta dobsinai házát a patakparton, ott kényszerült magyarsága miatt hagyni a bulénerek ősi bányavárosát, egy polgári életformát, szeretett hegyeit, Gömör és a Szepesség tájait. Élete vége felé azért költözött Gyöngyösre, hogy közelebb legyen azokhoz hegyekhez, egyáltalán: a hegyekhez;
Trianon századik évfordulóján reá emlékezem, a családom múltjára, gyökereire: ez az én személyes Trianonom, történelmem, amilyenje a mai Magyarországon még mindig nagyon sok embernek és családnak van; amit megtanítok majd a gyermekeimnek is: addig marad a miénk, amíg ismerni fogjuk.