Jó két hónapja

 

olvastam a hírt, mely szerint idén

mintegy húszezerrel kevesebben jelentkeztek a felsőoktatásba (91.460 fő), mint az előző esztendőben. Ez egyébként nemcsak a tavalyi évhez képest visszaesés, hanem az utóbbi húsz esztendő mélypontja is.

Azóta pedig olvasom a magyarázatokat, amelyek többsége nyilván helytálló:

akik megtehetik, külföldi egyetemre küldik gyermekeiket,
a leszakadó társadalmi rétegek nem engedhetik meg maguknak, lányaik-fiaik taníttatását,
sőt, rá vannak szorulva,

hogy az ifjabb generáció munkába álljon,
a felvételihez kötelező nyelvvizsga sokakat tántoríthatott el a jelentkezéstől,
éppen úgy, mint a bizonyos szakokon megkövetelt emeltszintű érettségi.

Egy dolgot nem látok a szakértői és politikusi megnyilatkozásokban: hogy milyen siralmas állapotban van a felsőoktatás.

Két közbevetett megjegyzés:
1.) az elmúlt harminc esztendőben a politika sokat ártott a területnek (talán csak az egészségügyet sikerült ennél is jobban tönkre tenni), és ez pártoktól függetlenül így van: lett légyen szdsz-es, mszp-s, fideszes a felelős miniszter, mindegyik csak rontott a helyzeten. A pártok hozzáállása persze különbözött: míg a baloldali oktatáspolitikát a túlzott liberalizmus és egyfajta küldetéstudat jellemezte, addig a jelenleg is regnáló hatalom minél több pénzt akart kivonni (innen is), bár néha ordas kommunikációja sem kímélte a területet (lásd: CEU, gender-őrület.
2.) mint minden általánosítás, az is hibás lenne, ha az összes felsőoktatási intézményt egy kalap alá vennénk: természetesen nagy különbségek vannak a nemzetközileg is (nagyjából közepesen) jegyzett, tisztességes tudást biztosító egyetemek és a megalapozatlanul (politikai vagy presztízs szempontok, netán puszta üzleti célból) létrehozott, gyökértelen és felesleges oskolák között. A továbbiakban ennek ellenére a közös problémákat és nem az egyéni érdemeket sorolom.

A mai gondok a rendszerváltás idején kezdtek gyökeret ereszteni. Az tény, hogy a Kádár-korszakban a modern kor kívánalmaihoz képest túl kevés diplomást képeztek. Ebből sokak számára egyenesen következett, hogy a felvételi kvótákat meg kell emelni. DE… a hirtelen felduzzadt hallgatói létszámmal nem tartott lépést sem az oktatói gárda, sem az infrastrukturális-technikai ellátottság.
# Egyik pillanatról a másikra drasztikusan megnövekedett a tanárok leterheltsége, kétszer-háromszor annyi előadást és szemináriumot kellett tartaniuk, mint korábban, négyszer-ötször annyi dolgozatot kellett kiértékelniük, miközben – természetesen – továbbra is elvárás volt szakterületük fejlődésének nyomon követése, némi kutató munka, felkészülés a színvonalas órai munkára, diplomamunkák témavezetése és még sok minden.
# Az oktatók leterheltségét mindezek túl és jelentős mértékben fokozta a nevetségesen alacsony bérezésük: szinte mindenki kénytelen volt (amúgy azóta is így van) mellékállást vállalni, középiskolákban, okj-tanfolyamokon tanítani, vagy … megfelelő szaktudás esetén a versenyszférában dolgozni (de olyat is tudunk, aki egyetemi adjunktusként takarítást vállalt).
# Az infrastrukturális hiányokat közeli általános- és középiskolák osztálytermeinek bérlésével, a szerencsésebbek állami vagy önkormányzati épületek használatbavételével tudták megoldani, ami persze tovább növelte a tanárok leterheltségét (olykor órányi utazás kellett a „telephely” eléréséhez). A bérelt osztálytermek felszereltsége általában messze elmaradt az egyetem-főiskola technikájától. A különféle mintadarabok és modellek ide-odacipelgetését pedig a tanárok igen csekély hányada vállalta. Mindez nyilvánvalóan tovább rontotta az oktatás minőségét.
# A létszám- és teremhiány együttesen okozzák a mai napig is tartó tendenciát, azaz hogy a gyakorlatok-szemináriumok ideális 8-12 fős létszáma elkezdett emelkedni, eleinte 12-15, aztán már 20-22, manapság meg akár 40 fős (!) gyakorlati órákat kell tartani, ami egyszerűen abszurd, mert lehetetlenné teszi az ilyen foglalkozások rendeltetés-szerű, funkciójuknak megfelelő kihasználását.
# A diákok számának hirtelen emelkedése óhatatlanul eredményezte a hallgatói állomány felhígulását is. Ez még a legkeresettebb intézmények többségére is igaz volt, de bizonyos képzéseken akár olyanok is bekerülhettek a felsőoktatásba, akiknek alapvető szövegértési hiányosságai voltak, az általános műveltségről vagy a helyesírásról már nem is beszélve.

egyetemi.jpg

A pokolba vezető út második lépcsőjét a – politikai hatalom jóváhagyásával – kitört alapítási láz jelentette: kisvárosi polgármesterek azzal akarták meghálálni és megtartani a választók bizalmát, hogy egyetemeket, főiskolákat alapítottak, vagy legalább egy működő intézmény kihelyezett tagozatát igyekeztek megszerezni. Így aztán rendkívül széttagolt, elaprózott intézményi struktúra alakult ki, fokozva a tanárok már amúgy is szélsőséges leterheltségét. Az ok nyilvánvaló: ahol korábban nem volt felsőoktatás, legfeljebb néhány helybéli volt (talán) alkalmas, hogy egyetemi-főiskolai szinten tanítson. Fokozottan igaz volt ez a magasabb beosztású oktatókra (rektor, dékán, intézetvezető, tanszékvezető), akiknek szigorú feltételeknek kellett megfelelniük (doktori fokozat, esetleg habilitáció, rendszeres publikációs tevékenység, stb.). Nem véletlenül jött létre akkoriban az ”intercity-professzor” kissé gunyoros fogalma: akadt olyan, aki naponta ingázott budapesti és 150-250 kilométerre lévő munkahelyei között, sőt a frissen alakult soproni egyetemnek volt debreceni tanára is. (A helyzetet színezték az üzleti vállalkozásként alakuló magániskolák, bár ezek közül csak kevés, három-négy próbálta megvetni a lábát a felsőoktatásban, a többség az OKJ-képzésekben látott fantáziát.)

Újabb pofon volt, amikor – valamilyen elvont eszményt követve – a józan észnek ellentmondó fúziókra és fejlesztésekre kényszerítették az egyetemeket és főiskolákat. Elképzelni sem tudom, milyen haszonnal kecsegtetett, hogy például közös zászló alá terelték a közgazdaságtudományt a kertészeti és élelmiszertudományi ismeretekkel, no meg a tájépítészettel. De ugyanígy kérdéses, hogy jobb lett-e a mérnökképzés attól, hogy ugyanott közgazdászokat is oktattak-oktatnak. Vagy: milyen hozadéka volt a három műszaki és a három gazdasági főiskola összeolvasztásának? A legtöbb fúzió nemhogy racionalizálást nem hozott, de hatalmas vízfejeket teremtett a lényegében változatlan, csak önállóságukat vesztett iskolák tetejébe: új rektorátus, új és plusz gazdasági osztályok, jogi részlegek, egyebek. Mivel pedig ez nem kevés pénzt vett el az intézmény keretéből, tovább rontotta az oktatás lehetőségeit. A dolgozói-oktatói közhangulatról, az intézmények romló légköréről már nem is beszélve.

Megrendítő ütést kapott a felsőoktatás a magasröptű és a gyakorlatorientált elmélet kettéválasztásával is, ami egyfelől az intézményeket, másfelől az oktatókat is érintette.
¨ az intézményeket kétfelé osztották: az egyik csoport (az egyszerűség kedvéért nevezzük ezeket egyetemeknek) az elvont és magasszintű elmélet letéteményesei, míg a másik csoport pedig (hívjuk ezeket főiskoláknak) a magas színvonalú gyakorlat megalapozását szolgálják. Eddig ezzel nincs is baj, de a valóság egészen mást mutat: a főiskolák – nem tudom milyen (gazdasági? presztízs?) érdekből rendre-sorra próbálkoztak (többnyire sikerrel) az egyetemmé alakulással. Tessék megnézni, hogy mondjuk a tíz évvel ezelőtti állapothoz képest hány főiskola lépett elő egyetemmé vagy olvadt bele valamely működő egyetembe: húsz feletti számot fognak kapni. Ezek után azt is érdemes megnézni, hogy mely intézmények maradtak főiskolák: zömük egyházi, hittudományi oktatást folytat.
¨ az új rend az oktatók számára előírta a phd-fokozatot (magyarán már tanársegédnek sem lehet felvenni olyan valakit, akinek legalább a doktori abszolutóriuma nincs meg). Ennek eredményeként az egyetemek-főiskolák lasszóval igyekeztek doktorokat-doktoranduszokat összefogdosni, időnként-helyenként kabaréba illő eredménnyel: úgy tanították számukra idegen tárgyakat, mint az anekdotabéli orosztanár, aki két leckével járt előbb, mint a diákjai. (Nem vicc, számos konkrét példát lehetne sorolni.)
Az idő múlásával nyugdíjba mennek vagy meghalnak azok, akik még jártak üzemben-raktárban-boltban, akik egy-egy tézis alkalmazhatóságát, hasznát is ismerték-elmondták. Ezzel párhuzamosan kialakul-kialakult az egyetemi oktatók új típusa, aki harminc alatti nő, elvégezte az egyetemet, a mesterképzést és (nappalin) a doktori iskolát, ahol már kötelező is volt tanítani pár órát. Tíz-húsz-harminc könyvből összeszerkesztette a disszertációját (tisztelet a kivételnek: önálló gondolatok nélkül, esetleg valami mondvacsinált „kutatással”). Bent marad az egyetemen, főállású oktató lesz, járogat a hasonszőrűekkel egymást boldogító konferenciákra, évente elkövet néhány semmitmondó publikációt, és amikor diákjai megkérik, hogy a hangzatos elméleteket illusztrálja egy-két példával, akkor erre képtelen, viszont meg van sértve és a hátuk mögött lehülyézi a hallgatókat.

Az (eddig) utolsó szög a felsőoktatás koporsójába a kancellári rendszer bevezetése. Abban persze a döntéshozóknak igazuk van, hogy egy intézményt vezetni más tudást és készségeket igényel, mint amire egy jó tanárnak és oktatásszervezőnek van szüksége. A valóságban azonban (megint: tisztelet a kivételnek) nem profi menedzserek ültek a vezetői székekbe (jó pénzért), hanem politikai cimborák, vagy jutalomként, vagy menekülési útvonalként. És persze ismét jöttek új szakértők, új gazdasági osztályok, új jogászok, marketingesek, titkárnők. Mindez a költségtakarékosság, a hatékony gazdálkodás jegyében (magyarabbul: az állami támogatás csökkentése érdekében).

Az még egyelőre kérdéses, hogy milyen következményekkel jár majd az egyetemek „alapítványosítása”, az állami tulajdon átruházása, a felelősség lerázása. Az elmúlt évtizedek fényében sejthető: semmi jót.

https://cimlap.blog.hu/#bloghu/blog-quijote/2020/06/12/a_romlas_lepcsofokai