Schilling Árpád rendező , a Krétakör Színház egykori alapítója és felesége, Sárosdi Lilla színésznő két éve élnek gyerekeikkel, Frigyessel (7) és Franciskával (11) Franciaországban, Lyontól nem messze egy ötezer fős kisvárosban, Die-ben. A koronavírus okozta karantén ideje alatt beszélgettünk, illetve kicsi a karantén után is.
Mennyire volt nehéz az otthoni tanulás a gyerekeknek és persze nektek a karantén alatt Die-ben?
Az online oktatás feltételei Franciaországban sem voltak előkészítve. Küldtek ugyan anyagokat a tanárok, de arra alapoztak, hogy majd a szülők tanítanak helyettük. Franci már egyedül tanul, de Fricit mi próbáltuk szinten tartani Lillával az instrukciók alapján, amiket kaptunk. De mi még nem tudunk olyan jól franciául, hogy ezt meg tudjuk oldani.Én szigorú vagyok, Lilla engedékenyebb.Mivel úgy érzem, a fiam nehezebb helyzetből indul, mint a régóta itt élő gyerekek, én akkor sem engedtem két hét pihenőt tanulás nélkül, amikor az iskolában éppen tavaszi szünet volt.
Nem gondoltam volna, hogy szigorú szülő vagy.
Frici nem is akart velem tanulni. Kijelentette, hogy így nem hajlandó. Bár változtattam a stílusomon, végül abban maradtunk, hogy Lilla veszi át az ügyet, én pedig kívülről támogatom a folyamatot.
Mindaz, amit rólatok olvashattam az elmúlt időszakból, emlékeztetett a saját amerikai beilleszkedési küzdelmeimre kicsi gyerekekkel. Akárcsak ti, én is előbb ismertem az összes szomszédot, mint a férjem, többet és szívesebben csacsogtam, és ez sokat segített kapcsolatokat teremtenünk. A gyerekeink hamar beilleszkedtek, és jobban beszélték nálunk a nyelvet – akárcsak nálatok. És nincs szabad iskolaválasztás az Egyesült Államokban, mentünk a sarki suliba, aminek én kizárólag az előnyét láttam.
Lillát jobban mozgatják a szociális kapcsolatok, mint engem, ő nyitottabb személyiség nálam. Budapesten sem voltam egy partiarc, és itt is kerülöm a társasági eseményeket, leszámítva a fesztiválokat, előadásokat. Lilla helyzete egyébként is más, ő állandóan itt van a városban, míg én az év felében külföldön dolgozom. Ha itthon vagyok, jobban örülök, ha a gyerekekkel vagyok és a feleségemmel. A mi gyerekeink is állami iskolába járnak. Ez egy hagyományos iskola, nincs benne semmi speciális. De a franciául még nem elég jól kommunikáló diákokkal külön foglalkozik egy-egy segítő, ami nagyban segíti a gyerekeink beilleszkedését amellett, hogy a francia iskolákban az első években nincsenek nagy elvárások, nem nagy a nyomás. Öt éven át annyi az elvárás, hogy írni, olvasni és számolni megtanuljanak, a többi mellékes. Ráadásul nincsenek osztályzatok, csak tanári vélemények. Nem buktatnak, inkább vegyes osztályokat hoznak létre, ahol a kisebbek a nagyobbakkal vannak együtt, és újra és újra ismétlik ugyanazt. Fontos még, hogy a francia iskolában nincs állandó osztályfőnök. Minden évben újraosztják az osztályokat, új a vezető tanár és újak az osztálytársak. Újra és újra kell építeni a szociális hálót, alkalmazkodni kell, miközben az udvaron természetesen mindenki találkozhat, hiszen a nap közepén van egy kétórás szünet, amikor a diákok haza is mehetnek.Szerdán nincsen tanítás. Nyugodt tempóban, lassan oktatnak, csak később, 12 év körül kezdődik a terhelés. Magyar szemmel nézve akár túl lazának is tűnhet a rendszer, de nagy nyugalmat ad a diákoknak, tanároknak és szülőknek egyaránt. Szerettem volna magamnak ilyen iskolát hajdanán.Mindenhol a világon a szülőnek extra szorongás az, hogy miként készítse fel a gyerekét az iskolára. Ilyenkor arra gondolok, milyen szerencsés helyzetben vagyunk például azokhoz a magyarországi roma családokhoz képest, akiknek nem elég azzal megküzdeniük, hogy emberszámba vegyék őket, még azt is elvárják tőlük, hogy a gyerekeik úgy jelenjenek meg az iskolában, mintha nem a nyomor torkából érkeztek volna. Nem az iskola segít rajtuk, nekik kell elfogadhatóvá válniuk az iskola számára. És ha nem sikerül, akkor majd jön az iskolarendőr meg a családi pótlék megvonása.
Die ötezer fős település a Drôme folyó mellett, nagy hegyekkel, gyönyörű természettel körülvett kisváros. Nyugodt környezet biogazdaságokkal, erdővel a házunktól fél kilométerre A környező nagyvárosokból, de akár Párizsból is gyakran költöznek ide harmincas és negyvenes házaspárok a gyerekeikkel. Franciaországban egyelőre nincs munkám, Európában szinte mindenhol máshol van. De mivel a gyerekeink korábban francia iskolába jártak Budapesten, úgy éreztük, hogy ez az a környezet, amit a számukra szeretnénk hozzáférhetővé tenni. Nekünk volt itt segítségünk: Kollár Adél, aki egykor asszisztensem volt, sokat dolgoztunk együtt francia projekteken. De nem a munka húzott ide, hanem egy másik élet reménye. Franciaország rendkívül gazdag, nem pusztán anyagi szempontból értem ezt, hanem lelkileg és szellemileg. Sokszínű, kulturált és általában befogadó.
Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes ember toleráns és itt nincs jelen a kirekesztés, de ebben a konkrét régióban jelen van egy sajátos történelmi hagyomány, itt felülreprezentáltak az olyan emberek, akik nyitottan, kíváncsian állnak másokhoz, és proaktívan segítik az újonnan érkezőket. A Vichy-kormány idején ez volt az ellenállás egyik központja, rengeteg partizán élt a környékbeli hegyekben, ezért ez hagyományosan baloldali régiónak számít. Például önkéntesek tucatjai segítik a friss bevándorlókat, hogy minél gyorsabban és könnyebben kommunikáljanak franciául, segítik őket a mindennapi ügyeik intézésében, telefonálgatásban stb. Megvan ehhez az infrastruktúra, az intézményi háttér is. Japánokat, nigériaiakat, irakiakat, oroszokat, a világ minden pontjáról ide érkezőket fogadnak.S hogy miért jönnek ide az emberek? Mindenki másért. Egy iraki férfi, akit Lilla erről kérdezett, könnyen érthető választ adott: ha otthon maradok, levágják a fejemet, ha idejövök, a fejem a helyén marad.Hát, így néz ki testközelből a migráció.
Amikor elköltöztetek, azt mondtad, ennek az egyik fő oka, hogy a gyerekeid szocializációjának természetese része legyen a szabadság és a sokszínűség, nem valami olyasmi, amit tanulniuk kell majd később. Ez volt az én alapvető célom is mindig, amikor – többször is – Amerikába költöztünk két kicsi gyerekkel. Éppen ezért kíváncsian vártam, milyen élményeket, tapasztalatokat, felismeréseket mondasz el nyilvánosan az új életetekről. De azt kellett látnom, hogy a Facebook-bejegyzéseidben maradtál Magyarországnál. Azt mondtad erről egyszer, erkölcsi kötelességed, hogy legalább így tartsd a kapcsolatot az országgal. De miért nem mesélsz többet azokról a pozitív vagy fontos újonnan megélt értékekről, amelyekre mostanában rácsodálkozol odakint, és aminek hasznát vehetnék sokan itthon is?
Mert nem hiszek abban, hogy ezek a tapasztalatok bármit is segítenének a magyarországi létben. Hivalkodni pedig nem szeretnék. Zavarban is vagyok a túlságos személyességtől, szemérmes az olyan pozitív felismerésekkel kapcsolatban, amelyekről azt feltételezem, hogy Magyarországról nézve valamiféle kérkedésnek tűnhetnek. Amit talán hasznos volna megosztani, azok a belső, lelki felismerések. Amikor az, ami én vagyok és amiből jövök, összeütközésbe kerül itt valamivel, ami nagyon más. Ilyen az a felismerés – vagy inkább csak érzés – hogy a Nyugat igazából az óceánnál kezdődik. Az igazán nyugati országok, például a franciák, a britek vagy a hollandok valami mást tudnak, vagy valamit másképp tudnak a szabadságról és az azzal együtt járó személyes felelősségről. Számomra Ausztria még nem Nyugat, abban az értelemben, ami nem pusztán az életszínvonalat, hanem valami sajátos történelmi és kulturális hagyományt illeti. Persze ebben benne van a gyarmatosító múlt, a történelmi vétkek színes tárháza. A gazdag kultúrák alatt mindig tömegsírok rejlenek. De éppen ezért működik valamiféle komplex önreflexió is. Az a valami, annyira fájdalmasan hiányzik a kelet-európai országok jelenkori történetéből. Mondhatnánk, hogy mindennek súlyos okai vannak, és ez igaz is.De sajnos nem látom, hogy a jelen bármilyen értelemben is meghaladná a múltat. Magyarország egy helyben toporog, vagy inkább büszkén lépked visszafelé az idővonalon. Ijesztő és fájdalmas ez az önfelszámolás, ami ellen jó ideig harcoltam, de aztán úgy éreztem, hogy a személyes életemet, illetve ami abból még maradt, emészti föl ez a kórság. Nem válhatok szabad emberré, mert lépten-nyomon utamat állja az önpusztító tradíció. És hát a legfájdalmasabb a szellemi leépülés.Én ugyan nem vagyok egy szellemi fárosz, de így is sok munkámba került, hogy kikupáljam valahogy magam onnan, ahonnan jövök. Most azt érzem, hogy nincsen tovább. Beszélni még lehet érdekes dolgokról, de a mindennapi életnek semmi köze az olvasmányélményeinkhez. Iszonyat sebességgel húz el a világ Magyarország mellett, ami egyre inkább önmaga árnyéka, egy zárvány, egy kopjafa vagy nem is tudom.
Egyre elképzelhetetlenebb a változás, az újrakezdés.
A keleti társadalmak nagyon nehezen viselik, ha valaki kilép valamiből, ha újat akar kezdeni, újra akarja fogalmazni az életét. Kudarcnak vagy egyenesen árulásnak éljük meg keleten, ha egy sikeres ember egyszer csak teljesen mást kezd csinálni. Úgy érezzük, tőlünk loptak el valamit, megraboltak minket, frusztrálódunk, mintha annak a bizonyítékát látnánk, hogy mi erre nem soha nem leszünk képesek, és nehezen adjuk át magunkat az érzésnek, hogy az adott embernek joga van az életéhez és mi csak kíváncsiak lehetünk legfeljebb, hogy az új életében mit tapasztal, és mi abból mit tanulhatunk. Rosszindulat, irigység, féltékenység, sértettség. Bármennyire is szentimentálisan hangzik, valahogy az óceán közelsége ehhez képest ad valami mást.
Jogunk van dühösnek lenni – Schilling Árpád és Sárosdi Lilla az önkéntes emigrációjukrólÉs bűntudatról, személyes sértettségről, hatástalan fészbukozásról, agyrémekről, multikulturalizmusról, valamint Marton László haláláról. Páros interjú.
Azt mondod, érdemes kíváncsian figyelni, amikor például egy sikeres ember mindent újrakezd. De nem mindegy, milyen okból és mibe vág bele. Egyszer azt nyilatkoztad, szívesebben lennél zöldséges Kanadában, mint színházigazgató Magyarországon.