Mindenekelőtt sietek
leszögezni: minden szolidaritásom és együttérzésem a rabosított mentőké. Felháborítónak, méltánytalannak és tűrhetetlennek gondolom, ami most velük történik. És ennek ellenkezőjéről semmi sem fog meggyőzni. Hogy miért? Azért, mert a családom tele van egészségügyi dolgozókkal, aktívakkal és már nyugdíjasokkal. Így ismerem a vonatkozó történeteket. Vittek már be feleségemhez éjszakai ügyeletben cigány öregasszonyt szívpanaszokkal, mögötte jött az egész pereputty, és az volt az első mondatuk, hogy „ha a mama meghal, utána döglesz te is!”.
Ismerem, amikor a kórházban fekvő cigány beteget egyszerre látogatja meg a húszfős rokonság, körbeülik az ágyat, rágyújtanak (!) a kórteremben, és az őket rendreutasító nővért életveszélyesen megfenyegetik. Magam is voltam betegtologató éjszakai ügyeletben a János-kórház traumáján, láttam, amikor behozták a bicskázó cigányt összeverve, az meg a röntgenasszisztensnő köpenye alá nyúlkált, s ha rászóltunk, akkor azt üvöltötte, hogy leszúr minket is, mint a disznót. Igaz, az még a nyolcvanas évek volt, úgyhogy lerendeztük, ahogy kellett, és elcsitult…
Ezek nem mesék, hanem napi tapasztalatok. Csenyétei napi tapasztalatok is, a mentők részéről. Éppen ezért üzenjük a most rabosított mentőknek: veletek vagyunk. Üzenjük az őket rabosítóknak, ezentúl menjenek ők Csenyétére, ha hívják őket. És üzenjük minden érintettnek: nem kell fenyegetni a mentőket, a rendőröket és a tűzoltókat, és akkor majd nem lesz ilyen késlekedés. Nem kell lincselni, nem kell agyonszurkálni a bajnok kézilabdázót és a fiatal srácokat a Deákon, nem kell iskolát kerülni, tanárt verni, aztán markot tartani „kártérítésért”. Úgy általában, meg kell tanulni normálisan viselkedni. Rengeteg nagyszerű cigány embernek, a túlnyomó többségnek már sikerült, ideje nekilátni a többinek is, mert csak úgy lesz win-win szituáció. Minden más: tragédia.
magyarnemzet.hu