A kislány a zongoránál és A pókháló van már az ablakon zeneszerzője mesél

1. Hogy, hogy nem a közelmúltban egy teljesen privát téma kapcsán összeakadtam a már évizedek óta Németországban élő dr. Lovas Róbert plasztikai sebésszel.Mindenki  megnyugtatására,nem  akarom  a képemet  átszabatni.  Jó  ez  már  úgy,  ahogy  van.  Már  tükör  nélkül  is   meg  tudom  borotválni.  Különben mindez  szóra  se  lenne  érdemes,  ha  a Lovas  doktor  nem  lenne  azonos  a legnagyobb  hazai   könnyűzenei  slágereink  zeneszerzőjével.  A kislány  a zongoránál,  a Pókháló  van  már  az  ablakon  és   még   hosszan   sorolhatnám  fiatalságom   örökzöld   számait.  Életútja,  sorsa  pályafutása   rögtön   felkeltette  az   érdeklödésemet  íránta.  Sokaknak  beszámoltam  erről,  s a korombeliek,   akik  az  összes   slágerét  máig   is   fújják kiváncsiak  lettek-  hogyan   születhettek  meg   ezek  a fülbemászó   számok,   amelyekre   félévszázad   után  is   pontosan  emlékszünk.Lovas  Róbert  – mint  az  írásból  kiderül   maga  egy   könnyűzenei   történelmi  lexikon.  S talán   nem   is   annyira  könnyű,   mint  mondják.

   Rozsonits Tamás az interjú szerzője

A beszélgetés időpontja: 2019. március 6, Budapest, II. kerület,Törökvész lejtő

Rozsonits Tamás beszélgetése a Hangfoglaló program oral history sorozatához

• Rozsonits Tamás: Mikor és hol születtél?
• Lovas Róbert: 1942. február 2-án, Budapesten születtem, hatalmas havazásban. A szüleimről: édesanyám Alsójárán, Erdélyben született. A harmincas években költöztek Budapestre, amikor az ott élő magyaroknak már nehéz volt a helyzetük. Apai részről Bécsből és a Felvidékről, Nyitranovákról (nagyon közel vannak egymáshoz) jöttek a nagyszüleim Budapestre 1900-ban. A Monarchiában ez akkor nem számított nagy ügynek, mindenki beszélt magyarul és németül is. Nagyapám alapított itt, Budapesten egy faáru és fatömegcikk-gyárat, a Gizella úton. Úgy emlékszem, több száz munkást foglalkoztatott, nagy gyárnak számított az üzeme. A gépeket Németországban vásárolta. 1950-ben államosították, őt pedig rövid időre bebörtönözték annak ellenére, hogy nagyon mély szociális érzékkel bánt a munkásaival, karácsonykor pénzt osztott, a rászorulóknak kiváltotta a gyógyszereit. A kommunisták lerombolták az egész gyárat, a gépeket pedig elszállították és egy Bambi[1] kiszerelő céget telepítettek oda. A Bambi a kor népszerű üdítőitala volt, kátrány volt az alapanyaga, csatos üvegekbe palackozták. Nem messze a gyártól állt a villa-ház, ahol a családunk lakott. Hamarosan társbérlőket utaltak be hozzánk, majd egyszer csak mindent le kellett adnunk: szőnyegeket, csillárokat, a bőrbe kötött könyveinket. Így indult a gyerekkorom, mindenre tisztán emlékszem.
• Rozsonits Tamás:A szüleid mivel foglalkoztak?
• Lovas Róbert: Anyám felső kereskedelmit végzett, de ő tulajdonképpen zongorista volt. Egy nagyon híres zeneiskolába járt annak idején, kiválóan zongorázott. Liszt és Chopin voltak a kedvencei. Nem koncertezett, az a lépcsőfok még hiányzott, de adott zongoraórákat. A Kislány a zongoránál róla szól, akármit is meséltek azóta a dal születéséről. Az ötvenes években a fent említettek miatt össze kellett költöznünk a nagyszüleinkkel és jöttek a szürke évek, a kommunizmus alatt. Az jelentette a fénypontot, amikor a három lány – anyám és a testvérei – a hétvégeken fogadták a vőket. A nagymama sütött-főzött, anyám pedig zongorázott a társaságnak. Ez számomra egy kulturális fénypontnak számított. Persze, aztán a férfiak nekiálltak ultizni. Aztán anyám nagyon megbetegedett, sclerosis multiplex. Szörnyű betegség!
• Rozsonits Tamás: Emlékszel a zongora márkájára?
• Lovas Róbert: Az eredetit helyhiány miatt eladtuk, aztán egy nagyon szép Bechstein zongorát vettek a szüleim. Gyönyörű basszusai voltak! Majd az összeköltözés miatt megint csak helyszűkében egy német gyártmányú Steinweg pianínót vettünk, ami a Steinway elődje, hiszen az a család vándorolt ki Amerikába, és ott alakult át a cég neve Steinway & Sons-ra. Kiváló hangszer volt, páncéltőkés pianínó, azon zongoráztam én. Később, amikor a zenével már pénzt kerestem, vettem magamnak egy Blüthner hangversenyzongorát, az is egy nagyon márkás hangszer. Csodaszámba ment akkoriban, mert a Yamaha még ismeretlen volt idehaza, volt pár Steinway, Petrof és Bösendorfer a Magyar Rádióban meg itt-ott. Az én zongorámat egy vak embertől vásároltam, aztán, amikor disszidáltam, el akarták venni a családomtól.
• Rozsonits Tamás: Édesapád mivel foglalkozott?
• Lovas Róbert: Vegyészetet tanult, később beszállt a nagyapám gyárába, aminek semmi köze nem volt a vegyészethez, de vitte tovább a családi üzletet. Amíg hagyták. Nagyapám volt a főnök, de apám jelentette a jobbkezét.
• Rozsonits Tamás: Élénk, vagy nyugis kisfiú voltál?
• Lovas Róbert: Nem voltam elég ügyes a sportokban, atletizáltam és úsztam, viszont a focihoz nem sokat konyítottam, eléggé két ballábas voltam. Viszont nagyon szeretettem olvasni, főleg történelmi könyveket és kalandregényeket. Donászy Ferenc[2] indiánkönyveit faltam, mint a Villámsugár vagy az Aztékok kincse (nem a Karl May-könyv). Vagy az Életünket és vérünket című könyv, szintén tőle. Később aztán követték más írók is.
• Rozsonits Tamás: Hova jártál iskolába?
• Lovas Róbert: A Hungária körúton kezdtem az elemi iskolát, egyszer csak átraktak egy másik általános iskolába. Aztán össze kellett költöznünk a nagyszülőkkel, a hetedik kerületben, a Rózsa utcában kaptunk egy nagy lakást, onnan a Rottenbiller utcába jártam iskolába. Antal Imi[3] apja volt az énektanárom. Imrét nagyon szerettem, csodálatos pali volt, az édesapja pedig szenzációs énektanár.
• Rozsonits Tamás: Jó tanuló voltál?
• Lovas Róbert: Igen. A humán tárgyakat szerettem, de mindenből jó jegyeket szereztem. A Madách gimnáziumba mentem középiskolába, a Barcsay utcába, ott érettségiztem. A kötelező orosz mellett mi angolt is tanultunk és egy kevés latint. Az angoltanárunk nagyon jól tanított, már akkor a Canterbury talest[4] olvastuk eredeti nyelven, ami nem könnyű olvasmány. Az orosztanárunknak is sikerült a nyelv kötelező tanulása miatti ellenszenvet eltüntetni belőlünk az orosz irodalom segítségével. Puskint és Tolsztojt olvastunk az órákon. Az orosz zene, az irodalom, a festészet, a táncművészet csodálatos. A kommunizmus egy más ügy.
• Rozsonits Tamás: Miért az orvosi egyetemre jelentkeztél az érettségit követően?
• Lovas Róbert: Akkor már zenéltem, de apám azt akarta, hogy mérnök, orvos vagy jogász legyek. Az orvosi egyetemre felvételiztem. Nagyon jól sikerült, de nem vettek fel, mert rossz kádernek számítottam. Segédmunkásként dolgoztam egy évig az Építőipari Vállalatnál, hogy a következő évben munkásként felvételizhessek. A második felvételim még jobban sikerült, mégsem vettek fel, túljelentkezésre hivatkozva. Erre apám felhívta Marosán Györgyöt[5], aki akkor államminiszter volt. Emlékeztette arra, hogy 1944-ben nagyon sokat segített a feleségén, most kérte, hogy engem vegyenek fel az egyetemre, hiszen közel maximális pontot értem el. Napokon belül megkaptam az értesítést, hogy felvettek. Ez 1961-ben történt