Ihletettebb helyen

nem is lehetett volna a leghíresebb miskolci grund: látótávolságban a Diósgyőr stadionja, a villamossín túlsó oldalán a Vasgyár, ahol a fél város dolgozott, a háttérben a barátságos Szarka­hegy. Nem csoda, hogy a Diósgyőr aranykorának, az 1970-es évek csapatának miskolci tagjai mind itt futballoztak gyerekként, a Tátra utca és a Torontál utca között, a panelházak erdejében, minden szabad területen, legyen az füves, bozótos, földes vagy betonozott. Az 1977-ben és 1981-ben Magyar Népköztársasági Kupa-győztes nagy diósgyőri aranygeneráció tagjai közül Salamon József, Veréb György (alul), Tatár György, Oláh Ferenc, Szabó László, Horváth András és a két Teodoru testvér, Borisz és Vaszilisz is itt tanult meg focizni, a régebbiek közül pedig Nagy György, Török Sándor vagy Krucsai József.

„Ma már el sem tudom képzelni, hogyan tudtunk ott játszani, azon a csúszós és süppedős gyöngykavicsos terepen, de talán ezek a nehezítő körülmények kellettek ahhoz, hogy rendesen megtanuljunk futballozni – mondta az FFT-nek Oláh Ferenc. – Időnként felmentünk a közeli Szarkahegyre is, ami akkoriban egy nagy legelő volt, ott legalább füvön játszhattunk, ha volt szabad hely.” De igazán sava-borsa a Tátra utca–Torontál utca meccseknek volt, az utóbbiban ugyanis görög kolónia volt, lényegében az utcában végig görögök laktak, és a Teodoru testvérek, Vaszilisz és Borisz akkor még ellenfélként csaptak össze későbbi DVTK-s csapattársaikkal. „Gondolhatod, mik mentek ott a görög–magyar meccseken! – mondta Vaszilisz azzal a hangsúllyal, amit csak az ért, aki ismeri Miskolcnak azt a részét. – Mondhatom, hogy telt ház előtt játszottunk mindig, jöttek haza az emberek a munkából, és megálltak nézni a meccseinket. Kiskapura játszottunk, általában öt az öt elleni meccseket egy-egy pályán, nagyon kellett hajtani, hogy ki ne kerüljünk a csapatból. Legendás meccsek voltak azok, egész Miskolcon tudtak a görög–magyar összecsapásokról.”

Veréb György

„De nemcsak egymás ellen játszott ez a két utca, hanem kihívtuk például a Kilián-lakótelepi gyerekeket, néha még a távoli selyemrétieket is – veszi át a szót Tatár György. – Vérre menő küzdelmek voltak ezek, sokszor verekedéssel értek véget. Minden csapatnak volt fantázianeve is, dallamos-latinos, olyanok, hogy Flamengo vagy Independiente.”
Tatárnak a zenei karrierje is ráment ezekre a meccsekre, miután akarata ellenére a szülei beíratták zeneiskolába, hegedülni tanulni, de hát utóbb kiderült, hogy mégsem a hegedű volt a tökéletes kapufa egy grundon, az iskolatáska vagy a kabát jobban megfelelt volna…

 

A házak közötti régi grundok helyén ma lepukkant játszóterek vagy üres, lebetonozott részek vannak. „Gyakran járok haza, de gyerekeket alig látni már a téren, labdát még kevésbé” – mondja szomorúan Teodoru Vaszilisz. Az egykori görög kolónia és a nagy futballcsaták emlékét a Torontál utcában már csak egy görög emlékoszlop őrzi.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. áprilisi számában.)