Imádom, ahogyan a jeles miskolci társulat apraja-nagyja képes belakni a színpadot, jelen tudnak úgy lenni a csoportos szereplők és a főszereplők egyaránt, hogy mindenkinek egyéni, markáns arca van, mindenki reagál a többiek legkisebb rezdülésére is. Élő, lüktető televényként mutatják be azt a közeget, ahol a darab játszódik. A forgószínpad mozgásának segítségével hol a főszolgabírói irodát, hol a rendszerint nyüzsgő főteret látjuk, ahol tombol a kétnyelvűség, hiszen evidens, hogy a többség beszél magyarul és szerbül is, ahogy a kezdeti jelenetek tanúsága szerint annál mi sem természetesebb, mint hogy jól megvannak egymással. A kisebb-nagyobb stiklikben benne levő pópa vidáman zsugázik, Fandl Ferenc felvillanyozó alakításában teljes komikusi felvértezettséggel, mulatságosan részegeskedik, majd a bajban kiderül róla, hogy ember a gáton. Szegedi Dezső a főtéri forgatagban olyan mélyről fakadóan énekel, hogy abban benne van az emberiség szenvedése. Persze már nyakukon az első világháború, búcsúznak a katonák. Ez kesernyés, de mégis szilaj, virtuskodó, hatalmas sírva vigadásba csap át, amiben ott a fájdalom, de a kicsattanó életkedv szintúgy, ahogy a félelem a bizonytalan jövőtől és a talpon maradáshoz való erőgyűjtés. Végletekig fokozódik a hangulat. Nekibúsulva, elrévedve vagy hangoskodva énekelnek többen is, magyarul és szerbül egyaránt nótáznak. Persze a tánc sem marad el, szinte tüdőt kiköptető hevességűvé válik, tempójában viharossá fokozódik, ott van benne a kétségbeesés, és a ki, ha én nem? kivagyisága egyaránt. Szó sincs a szokásos dal- és táncbetétről, amely oldja a próza monotóniáját, elkönnyíti a produkciót, éppen ellenkezőleg, fokozottan elmélyíti, az egyre feszültebb hangulatot totálisan feszültté teszi.

Olyan, mintha a piactérre gránátot dobnának, és ettől minden hirtelen megváltozik, oda a látszólagos béke, nyugalom. A kitűnő Babra együttes fülrepesztőre srófolja fel a zenét, és olyan tempót diktál, amelyet csaknem lehetetlen tánclépésekkel követni. Füzi Attila pazar koreográfiája, amelyet tébolyult energiával valósítanak meg a színészek, mintha ősrobbanás lenne. Jelzi, hogy valami, ami eddig egészben volt, atomjaira hullik, és ez olyan súlyú változás, ami döntő mértékben befolyásol életeket, sorsokat. Látjuk a nekivadult arcokat, a fölhevült testeket, az önkívületi állapotot, igencsak szemléletessé válik, hogy mostantól kezdve semmi nem lesz úgy, mint eddig. Az a társulat, amelyik ekkora energiabedobással, odaadással, ilyen színvonalon meg tud csinálni egy ennyire pokolian nehéz jelenetet, az a topon van. Magas szintű hivatástudatról és szakmai felkészültségről tesz tanúbizonyságot. Ha rémes dolgokról beszél, akkor is öröm nézni.

És már nem először, nem másodszor. Nem arról van szó, hogy Miskolcon véletlenül jól jött ki a lépés, és csináltak egy kiváló előadást. Például a Kivilágos kivirradatig vagy a Hegedűs a háztetőn előadásában is láthattunk ilyen intenzív csoportjeleneteket, amelyek aztán átmentek meghitt szituációkba. Hosszú évek munkája hozott zamatos gyümölcsöt, Béres Attila vezetésével egymásnak nem keresztbe tevő, talentumos rendezők formáltak pazar társulatot. Olyan műsorpolitikát folytatnak, hogy az előadásokban kiteljesedhetnek a színészek, és a közönség valamennyi rétege megtalálja a kedvére valót.

Ezért engedhetik meg maguknak, hogy nyár közepén, nem csupán bérletes előadások pótlására, kinyissák a nagyszínházat. Bízva abban, hogy van annyira hűséges a közönségük, hogy ripsz-ropsz megveszi a jegyeket, és amikor végre már lehet, boldogan rohan a színházba.

Szép, meghitt kapcsolat ez város és közönsége között. Jóleső érzés, hogy nincs már lázmérés bemenetelkor, szét sem ültetnek már bennünket a nézőtéren, bár a jegyszedőkön, ruhatárosokon még maszk van, de a publikum tagjai közül mindössze egy idős úr viseli.https://168ora.hu/itthon/miskolci-nemzeti-szinhaz-eloadas-produkcio-188009?fbclid=IwAR3WtNxVzUK2B0i0KB1hhN0rt1n6tmz5PrkdfqJ5PsryGycZDcx8i9vJG5s