A terápiás mélyfúráson túl azonban olyan anekdotákat is megoszt a szerző a Trump család életéből, amely szintén sokat rombol azon a nagyon menő és exkluzív imázson, amelyet Donald Trump évtizedeken át építgetett. Kiderül például, hogy 1977-ben a nagybátyjától és annak első feleségétől, Ivanától egy 12 dolláros három darabos alsónemű szettet kapott karácsonyra, de a testvére Fritz sem járt jobban, ő egy bőrkötéses határidő naplót kapott – csak épp a két évvel korábbi kiadást.
Mary Trump azt írja, hogy a családjában valamilyen szinten mindenki megtapasztalta a kiváltságosság és az elhanyagoltság furcsa elegyét. Neki például rendelkezésére álltak az anyagi privilégiumok, mint a magániskola, a nyári táborok, de volt az egészben a bizonytalanságnak egy célzottan beépített érzése, hogy ez az anyagi bőség nem fog mindig tartani. Mindemellett azt is éreztették velük, hogy bárki bármit csinál is a családban, az nem számít. Hogy ők nem számítanak, csak Donald.
Árulkodó lehet az is, hogy miután Trump felkérte az unokahúgát a könyve megírására, hosszú hetekig nem volt hajlandó leülni vele egy interjúra, aztán mire végre adott neki egy pár oldalas jegyzetet, abban nem az üzleti trükkjeiről és nagyszerűségéről volt szó, hanem azokról a nőkről, akikkel randizni akart, de miután visszautasították, hirtelen ők lettek a legrondábbak és legkövérebbek. Kiderült például, hogy Madonna úgy rágózik, hogy az Trump szerint nem vonzó, a német műkorcsolyázónak, Katarina Wittnek pedig vastag a vádlija.
De felkavaró volt olvasni azt az epizódot is, amikor Trump Mar-a-Lagóban az éppen fürdőruhát viselő akkor 29 éves unokahúga dekoltázsára tesz megjegyzést – az akkori felesége, Marla Maples jelenlétében.
Mary Trump verdiktje szerint a nagybátyja ugyanolyan ma is, mint háromévesen volt: képtelen a fejlődésre, a tanulásra, a változásra, képtelen kontrollálni az érzelmeit, szabályozni a reakcióit vagy befogadni és feldolgozni információkat. Mindeközben olyan erős az igénye a visszaigazolásra, hogy észre sem veszi, a támogatóinak a legnagyobb köre épp olyan emberekből áll, akikhez nem ereszkedne le.
Donald nem egyszerűen gyenge, az egója olyan törékeny, hogy minden pillanatban támogatni kell, mert mélyen tudja, hogy semmi sem igaz abból, amit állít magáról
– írja az unokahúga, aki szerint a nagybátyja valós képességeit – a dicsekvését, a hazudozásait, és a bűvészmutatványait – a külvilág úgy értelmezte, mintha ezek a sikere sajátos brandjének lennének az erősségei.
A könyv vége felé Mary Trump az amerikai sajtó felelősségét is firtatja abban, hogy Donald Trumpnál látványosabban és következetesebben senki sem tudott felfelé bukni – egészen a Fehér Házig –, hiszen a média hosszú időn át csak a nyilvánosságot biztosította neki, anélkül, hogy közelről megvizsgálta volna az állításait. Vagy a hazugságait.
Mary Trump szerint mióta elnök, a nagybátyja életében valóban több lett a stressz, de nem a munkája miatt, hanem azért, mert egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül, hogy elterelje a nyilvánosság figyelmét a tényről, hogy semmit sem tud, sem a politikáról, sem a közéletről, sem az egyszerű emberségről.
Azt pedig feltehetően aggódva dolgozzák majd fel az amerikai olvasók, hogy az unokahúga szerint Donald Trump sokféleképpen terhelt személyes élettörténete és a személyiségének a hibái különösen sebezhetővé teszik az okosabb és erősebb emberek manipulációival szemben.
Mary Trump könyve után nehéz lesz Donald Trump minden megnyilvánulásában nem a sebzett kisfiút látni. Erre egyébként a szerző is utal, amikor azt írja
Donald továbbra is abban a közömbösségtől és a kudarctól való félelem közötti sötét térben létezik, amely a bátyja elpusztításához is vezetett.
És amikor azt halljuk, hogy Donald Trump dicsekszik és szórja a túlzó jelzőket, akkor ugyanazt a működést látjuk, amellyel kisfiúként próbált navigálni a családi labirintusban, folyton aggodalmaskodva amiatt, hogy nem elég jó, és hogy ezért őt is ugyanúgy megsemmisíti majd az apja, mint a bátyját.
Vagyis, ha a dolgok mélyére megyünk, és Mary Trump erre tesz kísérletet a könyvében, kiderül, hogy a műsor nem is a mindenkori hallgatóságának szól, hanem egyetlen embernek: az évtizedek óta halott apjának.