Zsuzsa Rácz
Sosem írtam még ide ilyen hosszút, de 30 évem van benne. Tegnap a 30. érettségi talákozóm tiszteletére végigondoltam harminc szakmai évemet. Benne van az Index.hu is.
Alkotó közösségeink ereje
Tegnap, 2020 július 25-én, szombat reggel elindultam Miskolcra a 30. érettségi találkozómra. 24-én éjjel sírva feküdtem le, és hajnali háromkor riadtam fel: folytattam a bőgést.
1990-ben, 18 évesen egy tulipiros, csővázas hátizsákkal indultam el Budapestre, mert az volt az álmom, hogy újságíró legyek.
Nem mintha tudtam volna, mi fán terem, de az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem a Magyar Rádió riporter- képzőjébe. Felvettek. Ott tanultam meg mindent a legjobbaktól, az újságírásról. Nekem, fiatal felnőttként, felnőve a kádári hígfos hazugságban, ez maga a csoda volt. Azt tanították nekünk, hogy igazat és mindig csak az igazat kell mondani. Senkitől és semmitől nem félünk. Bármit, bármikor ki lehet mondani, menj utána, kutasd fel, kérdezz, kérdezz, értsd meg, értesd meg, csak igaz legyen, csak ellenőrizd több forrásból és ne add ki a forrásaidat. Bármit csinálsz újságíróként, a köz szolgájaként egy demokráciában kötelességed pártatlanul, manipuláció nélkül tenni. Demokráciában a polgároknak joga van az objektív tájékoztatáshoz – különösen az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati médium esetében-és kötelessége IS alaposan tájékozódni. Hogy soha ne legyen védtelen a hatalommal szemben. Mert a hatalom alaptermészete a manipuláció, és egyik – esetünkben egyetlen- célja a saját hatalmának megőrzése. Ezért hívják a médiát a hatalom őrkutyájának, ő a watchdog. Sőt. A közszolgálati média – például a BBC- nem „csupán” a watchdog szerepét tölti be, hanem az adott nemzet kultúrájának, identitásának is örzője, alapköve. Nem a népzenei műsorok, vagy a színházi közvetítések miatt. Hanem mert ahogyan beszélünk, gondolkodunk a társadalmunkról, közintézményeinkről, az életünkről, ahogyan beszélünk egymásról, egymással, ahogyan bánunk egymással- ez a hazánk. Ez a kultúránk is egyben. Erről írtam a szakdolgozatomat, már később, az ELTE média szakán, a BBC szellemiségéről.
A szellemiséget mindig alkotóműhelyek örökítik, adják tovább a következő generációnak. Én a Magyar Rádióban nem csupán hivatást találtam: tagja lehettem egy fantasztikus alkotóműhelynek. Éjjel- nappal vitáztunk, ötleteltünk, szinte együtt éltünk és dolgoztunk, dolgoztunk- úgy, hogy senki nem szólt bele. Sőt: elismerték a munkánkat. Ma is közülük kerülnek ki a legjobb barátaim. Amikor először mentem tüntetni huszonévesen a sajtószabadságért, meg sem fordult a fejemben, hogy egy olyan intézményt, mint a Magyar Rádió és a Magyar Televízió, le lehet rombolni. Sérthetetlennek hittem. Hiszen hát mindenkinek érdeke, hogy függetlenül működjön. Ennyire naiv egy huszonéves újságíró- tanonc. Mikor a 168 óra műsorának legendás alkotóműhelyét kirúgták a Rádióból, az első alkalom volt, hogy sírtam. És aztán sírtam, sírtunk, amikor a mi kivételes rádiós műhelyünket is szélnek eresztették. Nem csupán kollégákat, már-már családtagokat veszítettem el, 10 közös év után. És sirattam később sok más műhelyt, a Népszabadságot, az origo-t, nemrég a CEU-t, az MTA-t, sírtam a saját gyermekem, az @aranyanyu díj kivégzése miatt, amely ugyanannak lett áldozata, mint az összes többi: a gátlástalan hatalomvágynak, számításnak, gerinctelenségnek.
Egy jó szakmai műhely megszűnésével, legyen az színházi, egyetemi, legyen akadémiai, legyen szerkesztőség: közös kultúránk, közös létünk egy darabja vész el. Örökre. A magyar közszolgálatiság szétverése, – hiszen szócsöve már csupán a hatalomnak- történelmi bűn. Nincs, nem lesz másik helyette.
Sok helyre írtam az elmúlt 30 évben, de volt egy kivétel, akiket csak olvastam. Soha nem írtam nekik és ők sem írtak rólam. Elfogult hát velük nem lehetek. Éppen akkor indultak, 20 éve, amikor én feladtam a közszolgálatot. Olvastam őket reggel, felkelés után és ránéztem este, lefekvés előtt. Iránytű lett lassan. Olvastam, mert ha valaki watchdog volt, akkor ők azok voltak. A legolvasottabb hírportál, a magyar (sajtó)szabadság sarokköve. Minden tiszteletem a talpon maradt társaiknak, de ők voltak a legnagyobbak. Nem a közszolgálatra esküdtek fel, de azt csinálták: értően, szenvedéllyel. Voltak naprakészek, alaposak és szókimondóak és viccesek, pimaszok, és gőgösek- kiváló szakemberek. Új műfajt, új stílust teremtettek. Az @index – szellemiséget. Nem pontos, hogy szerettem őket: csak kellett, ahogyan kell a friss levegő, az éleslátás, a függetlenség ahhoz, hogy felelős állampolgár legyek, hogy ne lehessek kiszolgáltatott a hatalommal szemben. Volt, hogy felsóhajtottam: milyen jó lehet nekik egy ilyen alkotóközösséghez tartozni.
És azt is tudtam, mire megy ki a játék ellenük. Mennyire hősies és mennyire tiszteletreméltó a kitartásuk. És mennyire esélytelen.
30 éve egy csővázas hátizsákkal indultam el Miskolcról, 18 évesen, hogy újságíró legyek.
Amikor tegnap reggel elindultam Miskolcra, kisírt szemmel, az index halálának másnapján, hogy megünnepeljem az én 30 évemet, tudtam. Ez itt egy korszak vége.
Nem csupán az én életemben, mindannyiunk életében. Nem azért bőgtem, mert én sem leszek soha már újságíró ebben az országban. Annak az életében is lezárult egy korszak, aki úgy gondolja most, nincs ehhez semmi köze. Annak is, aki netán örül, hogy ez sem áskálódik, hazudozik tovább- ne reméld. Mert ha állampolgárként hazugságot kapsz hír címén, akkor vesztes leszel a hatalommal szemben. Örök vesztes. Mindegy, hogy a vírusról van szó, mindegy, hogy nem létező bevándorlókról, mindegy, hogy orosz befolyásról nincs szó, vagy az ellopott eus pénzekről hallgatnak. Mindegy, hogy miről és hogyan hazudnak neked, egyetlen dologban lehetsz biztos: ki vagy szolgáltatva. Persze lehet hiteles információ nélkül élni, éppen úgy, ahogyan lehet bekötött szemmel autót vezetni. Nem tudod majd, hol tart épp a járvány. Nem fogod tudni, hogyan lopnak el mindent. És az sem fogja tudni, aki most azt hiszi, nyert. Azt sem fogod észrevenni, amikor az utolsó hidat gyújtják majd fel, mert csak azok kelhetnek át a túlpartra, akik élvezői a hatalomnak. Nem fogod tudni. Mert ahhoz, hogy tudd, az kell, amit az index tudott. Szabadság, igazság mindenekfelett. Egységben dolgoztak, egyként álltak föl. Respect.
Köszönet.
Minden egyes szakmai műhely megosztásával, halálával, kivégzésével, szegényebbek leszünk, világnézettől, pártállástól függetlenül. Mert a nemzetünk is egy alkotó közösség. Amit létrehozunk, mi magunk vagyunk. Most mindannyian vesztesek, térden.
Innen kell felállnunk.