Búcsú Vera a Tiszai Vegyi Kombinát fővárosi irodájában dolgozott a kétezres évek elején, amikor a főnöke megkérte, hogy segítsen neki hajót választani. Saját bevallása szerint sem volt a hajók nemzetközi hírű szakértője, mondjuk annyi tény, hogy korábban evezett. Így aztán elkísérte főnökét a Népszigetre, de a figyelmét az egyik hajóépítő fiúnak sikerült elterelnie az áramvonalas hajókról. Megismerkedtek és ezután már közösen jártak át a túloldalra, az óbudai Külker Evezős Klubba. „Nézegettem a hajókat. És nézegettem Lacit is” – meséli a közlékenyebb Vera a máig introvertáltabb Laciról.
Kertész László családjában tradíciónak számított az evezés. Nagyapja, anyukája és ő maga is evezett, még országos bajnokok is voltak. Mivel a hajókat régen fából készítették, így a csiszolás és a lakkozás fix programpont volt minden évben. Ezt a legtöbben „felesleges rossznak” tartották, de Laci élvezte a javítgatást. Annyira, hogy szeretett volna többet is megtudni a hajókról, kitanulta a szerszámkészítés mesterségét és elszegődött inasnak Pörnyeszi György hajóépítő műhelyébe.
Újpesten lakott, biciklivel negyedóra alatt beért a munkahelyére. Korán érkezett, elvégezte az aznapi feladatokat és utána indult is evezni. „Ez volt az életünk. Nem volt egyébként rossz, mi nem menekültünk. Nekünk azért elég jó dolgunk volt” – mondják tizenöt évvel később, egymást kiegészítve arról, hogy végül miért külföldön találták meg a boldogulásukat.