Sajátos szórakozással lepte meg a fővárosiakat kilencvenhárom éve a rendőrség. Az 1927. február 21-én hatályba lépő közerkölcsiség védelméről szóló belügyminiszteri rendelet, majd a három héttel későbbi prostitúcióról szóló is hónapokig tartó munícióval látta el a lapokat.
Az erkölcsvédelmi akcióterv utcaszintű terepgyakorlatait, azaz a rendeletek alkalmazását ugyanis élénk sajtófigyelem kísérte. Scitovszky Béla belügyminiszter a napilapok útján meg is üzente, hogy detektívjeivel még az utcai trágár beszédet is ellenőriztetni fogja. Nem túlzás: civilruhás ügynökei heteken át szinte vadásztak a kihágásokra. A kora tavaszi erkölcsrendészeti razziasorozat azonban, mint várható volt, meglehetősen kétes eredményt hozott. Az erkölcsök várt javulása helyett a hatóságok csupán megbírságolt prostikat, pénzbüntetésre ítélt kereskedőket, egy lecsukott revütáncosnőt, egy betiltott sikerdarabot, és persze gúnyolódó újságcikkek sorát tudták felmutatni. Bár ez utóbbiakkal kapcsolatban a rendőrkapitányokban fölmerült, hogy a köznyugalom megzavarására hivatkozva korlátozni kellene a sajtót, hamar kiderült, a gúnyt nem lehet cenzúrázni.
Feddhetetlen örömlányok?
Az áttörésnek szánt rendeletek kihirdetésekor Scitovszky az újságírók érdeklődését, hogy miként képzeli el a végrehajtást, még a konkrétumokat mellőzve Claudio Aquavita jezsuita rendfőnök maximájával szerelte le. „A »suaviler in modo, fortiter in re« elvénél fogva a legsimábban kívánom végrehajtani”, azaz szelíden a módban, szilárdan a lényegben. Na, ebből lett a baj, meg persze némi mulatság is.
Pedig Scitovszky még szakmai értekezletet is tartott az erkölcsrendészeti körrendeletek célkitűzéseiről. Az olyan jól csengő mondatokkal, mint hogy megvédik az ifjúság erkölcseit, és megszüntetik a fehér rabszolgaságot, vagyis a bordélyokban dolgozó nők kizsákmányolását, ma is nehéz lenne vitatkozni. Csak éppen a valóságban nem ez történt. Az életidegen szabályok miatt alig egy hónappal később a szociáldemokrata Bíró Dezső interpellált a fővárosi közgyűlésben:
„Kimondja a rendelet, hogy csak magyar állampolgár, 18 éven felüli és feddhetetlen múlttal rendelkező nő lehet prostituált. Nem tudom, hogy a belügyminiszter úr ezzel mit célzott. Azt hiszem, hogy ezzel egész széles rétegek előtt kívánja ezt a szomorú pályát megnyitni”.
A törvényhatósági bizottság tagjaként tevékenykedő Bíró – sokak véleményét osztva egyébként –, az egész szabályzást elhibázottnak tartotta: „Majd ha a közerkölcsök tiszták lesznek, majd ha a fórumon nem fognak elhangzani napról-napra panama és más vádak, amelyek ezerszerte jobban megmételyezik az ifjúságot, mint egy meztelen kép vagy szobor (…), ha ez a talaj tiszta lesz, akkor, de csak akkor jöjjön a belügyminiszter úr a havasokban, vagy nem tudom milyen hegyekben kigondolt, de Budapesten egyáltalán nem érvényesíthető rendszabályokkal”.
Magánbárcák és közerkölcsök
Az új előírások megoldhatatlan helyzet elé állították a főváros több mint 1600 nyilvántartott bordélyházi, magánbárcás és igazolványos prostituáltját. Az erkölcsvédelmi rendelet harmadik paragrafusa ugyanis a nyilvános káromkodás és ocsmány beszéd mellett a nők akaratuk ellenére való követését és megszólítását is megtiltotta csakúgy, mint a „természetellenes fajtalanságra való felhívást, vagy ennek látszatát keltő mindennemű feltűnő viselkedést”. Tehát elvben leszólítani és felkínálkozni is tilos volt. Más kérdés, hogy a kéjnők továbbra is megoldották a zökkenőmentes üzletmenetet. A Fővárosi Közlöny adatai szerint legalábbis az életbe léptetett prostitúciós rendelet dacára március végéig 436, tehát minden negyedik prostituált ellen tett feljelentést a rendőrség, „kifogás alá eső utcai viselkedés” miatt. Csaknem ugyanannyit, mint a rendeletek kihirdetése előtt. Úgy tűnt tehát, hogy a paragrafusok értelmezésével a rendőrségnek komoly gondjai vannak.
A probléma abból fakadt, hogy az alig kétoldalas, hat paragrafusból álló és meglehetősen általánosan fogalmazó közerkölcsiségi jogszabályhoz nem mellékeltek részletes végrehajtási utasítást, ami eligazította volna a rendőröket a nagyváros erkölcsi fertőjében. Pontosabban, a belügyminiszter azt előírta, hogy a közegeket „a feladatuknak lelkiismeretes teljesítése tekintetében az elsőfokú rendőrhatóságok útján részletes utasítással kell ellátni.” Ennek kifejtését azonban alsóbb szintre delegálta. Az első paragrafus például világosan kimondta, hogy tilos „nyilvánvalóan szeméremsértő, érzéki izgatásra alkalmas, avagy egyébként a jóízlést durván sértő sajtóterméket, képet, szobrot vagy bármi más tárgyat utcai kirakatokban avagy egyéb oly nyilvános helyen, ahol azokat bárki láthatja, kiállítani, kifüggeszteni, kitenni, vetíteni, kínálni vagy árusítani”. De hogy mi a jó ízlés, továbbá kinek, hol és mi számít szeméremsértő vagy érzéki izgatásnak, azt a jogalkotó a kapitányok és rendőrtisztviselők belátására és fantáziájára bízta, elvégre nem lehetett minden piszlicsáré üggyel a minisztériumot terhelni. Az eredmény azonban minden képzeletet felülmúlt.
A hetedik kerületben egy Majoros Verona nevű nőt például azért ítélt három napi elzárásra és 10 pengő (ma kb. 8000 forint) büntetésre a rendőrbíróság, mert „ittas állapotban trágár szavakkal illette a férfiakat.” Lengyel Bertalan ékszerész két kirakatba tett cigarettatárcájának zománcozott fedelén látható meztelen nők képe miatt került szorult helyzetbe. A Magyar Hírlap március 3-i tudósítása szerint a razzia legnagyobb fogásának a Goldfaden és Fia papírkereskedés kirakataiból lefoglalt nyolc képeslapot vélték a nyomozók. A szobrok és festmények reprodukcióinak megszemlélése után azonban a rendőrbíró felmentette a céget a vád alól.
Pucsítás miatti pénzbírság
„A milói Vénusz végre mégis odakerült a rendőrbíróság asztalára!”, tudósított egy másik razziáról Az Est riportere. Pár mondattal később kiderült, hogy csak egy apró porcelánszobrocskáról van szó, amit egy nyolcadik kerületi üvegkereskedő tett a kirakatába, több más „hiányos öltözékű” üveghölgyecske és teababa társaságában.
A detektívek jól dolgoztak, mert az esős idő ellenére, ugyanaznap még tucatnyi ékszerészt és hölgyfodrászt is bekísértek a kapitányságra, szintén kirakatba tett – „leplezetlen keblű” vagy „ledér öltözetű” – próbababák miatt. A közegek zavarodottságára jellemző, hogy előállítottak egy könyvkereskedőt is, aki csinos nőket ábrázoló színes képeslapokat tett kirakatba, nyaktól lefelé gondosan eltakarva őket. A feljelentő szerint viszont éppen ezzel sugallta azt, hogy a papírszalag bűnös meztelenséget takar. A lap szerint egyébként néhány pénzbüntetés mellett aznap végül mindenkit felmentettek.
Korántsem járt ilyen jól viszont a két éve nevet változtatott Nagymező utcai mulató, a Moulin Rouge táncosnője. A sajtóban ezen egyetlen alkalommal felbukkanó Iréne de Georgi alias Gencs Irma műsorszámában „illetlen táncmozdulatot” tett, amire rögtön figyelmeztette is a rendőrségi ügyeletes. Hogy ez pontosan mit takart, a Friss Újság április 3-i híre alapján csak találgatni lehet. A táncosnő a figyelmeztetés dacára az ügyeletes rendőrnek hátat fordítva megismételte a kifogásolt táncmozdulatot, vagyis egy pucsításról lehetett szó. A tudósító azt is kiemelte, hogy a motívum „különösen azért keltett feltűnést, mert a mozdulat közben egy kis toiletthiba is bekövetkezett a művésznő öltözékén”, kivillant a feneke. A bűnös riszálásnak egyébként 80 pengős (kb. 40 ezer forintos) büntetés és négynapi elzárás volt az ára, ami figyelembe véve a rendeletben előírt 15 napot, nem is volt szigorú.
A helyzet tarthatatlansága miatt március közepén művészdelegáció járt a belügyminiszternél. Az írókat, képzőművészeket és színházakat képviselő küldöttséget a kormánypárti Pesti Hírlap főszerkesztője vezette. Rákosi Jenő a rendelet hiábavalóságára utalva a tengert megkorbácsoltató Xerxész példájára figyelmeztette Scitovszkyt. A belügyminiszter a beadvány alapos megfontolását ígérte.
Kabos, az erkölcstelen
Pár nap múlva aztán világosan kiderült, mennyit ért a hatalom szemében a magyar konzervativizmus pápájának figyelmeztetése. A legnagyobb megdöbbenésre ugyanis betiltottak egy bohózatot, a Fővárosi Operett Színház Finom kis lakás című előadását. Az ma is rejtély, hogy miért a tizennegyedik előadás után gondolta úgy a kirendelt rendőrségi tisztviselő, hogy feljelenti a darabot, hiszen minden este ott ült. Ha csak azért nem, hogy Auguste Achaume háromfelvonásos habkönnyű bohózatának címszereplője egy szerelmi légyottokra szakosodott olcsó lakás, vagyis minibordély volt. (Na, de akkor meg mi tartott két hétig?)
A darab alaphelyzete szerint ide költözik be egy fiatal pár, mit sem sejtve a hely erkölcstelen előéletéről, ahogy korábbi használói sem tudnak a lakás megváltozott státuszáról és az új lakókról. Illetve arról, hogy az ifjú pár nem csupán egy félórára ment fel szobára. A legfőbb bohózati elem pedig egy gombnyomásra begördülő fürdőkád, illetve a káddal együtt egy rendkívül szolgálatkész és kellően ledér nő feltűnése okozza a legváratlanabb pillanatokban. Mindebből többszörös félreértési lehetőségek, kínos vagy kacagtatóan frivol helyzetek, többértelmű, áthallásos mondatok következtek, megfejelve a Kabos Gyula és Rátkai Márton komikus duó brillírozásával. Vagyis minden együtt volt, hogy szezon végéig telt házzal menjen a vérbő bohózat, aminek hamar híre is kelt. A betiltás napjára például a kormányzósági hivatalból foglaltak egy páholyt.
„Jövök a színház felé a körúton, egyszer csak látom az Oktogonon Az Est-lapok villanyújságján, hogy jönnek a betűk: A finom kis lakást betiltották” – idézi a lap április 1-i száma Kabos Gyulát. „Nevettem, micsoda reklám ez már megint. Vártam, hogy jöjjön utána a vicc, de nem vicc jött, hanem komoly reklám”. Faludi Sándor igazgató szerint, írta a Magyar Hírlap, a betiltás igénye társadalmi oldalról indulhatott, magyarul feljelentették az előadást, mivel politikai körökből semmiféle kifogás addig nem merült fel. A bemutatót például két volt belügyminiszter, Perényi Zsigmond és Ráday Gedeon is végig mulatta, és a darab a „legnagyobb megelégedésükre szolgált”.
Faludi másnap délelőtt be is adta fellebbezési kérelmét a darab szövegkönyvével együtt a főkapitánynak jelezve, hogy messzemenőkig nyitott bármilyen szövegváltoztatásra. A hivatal példás gyorsasággal kezelte az ügyet és következő nap, azaz április elsején délutánra megnézést tartatott magának a színházban. A különleges vizsgaelőadásra pedig Tomcsányi Kálmán miniszteri tanácsos mellé szakértőket kérték fel. A művészetet és a színházi szakmát a már említett Rákosi Jenő és Hegedűs Gyula színész-doyen képviselte; a kultusztárcát Andor Endre tanácsos, az ifjúságvédelmet pedig Pintér Jenő tankerületi főigazgató.
A beszámolók szerint a zártkörű előadáson remekül mulatott a bizottság, mondhatni combjukat csapkodva végigröhögték az egészet. Faludi igazgató meg is nyugodott. Aztán másnap Scitovszky, miután meghallgatta a művészeti szakértők betiltást ellenző és a hivataliak azt támogató beszámolóját, különösebb indoklás nélkül végleg betiltotta a darabot. Az ilyenképpen alaposan megalázott 84 éves Rákosi keserűen jegyezte meg a Pesti Naplónak, hogy többé nem kíván részt venni hasonló színjátékban. A másnapi Magyarország színházi oldalán Stella Adorján, a betiltott darab fordítója sztorizgatott a „félházasnak is gyenge” zártkörű előadás kulisszatitkairól. Innen tudható, hogy a tiltó határozatot már előző este – április elsejei dátummal – aláírta a belügyminiszter.
A színházat annyira készületlenül érte a döntés, hogy nem volt b-terv, és majd egy hétbe telt, mire új produkcióval tudtak előrukkolni. Más kérdés, hogy a lázas tempóban betanult Bohózat egy párizsi szállodában című Szántó Gábor–Vaszary János darab műfaja, színhelye és főleg alaphelyzete is némileg emlékeztetett a betiltottéra. Kabos neve pedig garanciát jelentett a nézők számára, hogy legalább olyan botrányos poénokat kapnak majd az új sikerdarabban, mint amilyenekről lemaradtak a betiltottban.