„A város idegenforgalmának fellendítésében érdemei igen nagyok. Országos hírű szállodát és az ország határain túl is híres konyhát tartott fenn” – írta a Magyarság című folyóirat közel egy évszázaddal ezelőtt a Miskolc főutcáján álló Koronáról, amit a későbbi nemzedékek, bezárásig már csak Avas szállóként ismertek. Pedig a 20. század első felében igencsak virágzott a vendéglátás a mára csak inkább ipari múltjáról ismert északkelet magyarországi városban, amely a második világháborúig komoly kereskedelmi központ is volt az észak-déli és kelet-nyugati útvonalak metszéspontján.

Miskolc kereskedőváros szerepe a közigazgatási, bírósági és egyéb igazgatási funkciókkal együtt leginkább az 1920-as trianoni békeszerződés után, Kassa elcsatolásával erősödött meg. Főutcáján, ha nem is egymást érték, de a mai állapothoz képest meglepően nagy számban üzemeltek különböző színvonalú szállodák, éttermek, a 19. század második felében kiadott, a kávéforgalmazást lényegében korlátlanul lehetővé tevő szabályrendelet hatására pedig sorra nyíltak a kávéházak. A Széchényi utcán egymás után sorakozott a Grand Hotel (korábbi Három rózsa), a Budapest Szálloda, a Lloyd (későbbi Royal), a máig egyetlenként megmaradt Pannonia és a komoly eleganciára törekvő Korona. A mai utcakép számos változáson ment keresztül az elmúlt évszázadban, de a legtöbb karakteres épülete ilyen-olyan állapodban azért megmaradt. Így a Korona (későbbi Avas) szálló is, amelynek sorsa azonban bő három évtizede a teljes bizonytalanság.

A Szinva patak vonalát követve, a parthoz közel kanyarog a város főutcájának tartott Széchenyi utca. A mai városszerkezet legfontosabb, nyugat-keleti tengelyét alkotó utca mindig is kiemelt jelentőséggel bírt, természetes módon követte le Bükkből a Sajó folyóba siető Szinvát, amely ütőere lett a térség fejlődésének. A hegyből a síkság felé áramló, időnként nagy lendületet vevő patak mentén épültek ki a mai Miskolc korabeli ipari létesítményei, üveghuták, mész- és faszénégetők, a kisebb, vagy éppen hatalmassá nőtt kohászüzemek sora Diósgyőrig, majd a sor a mai belváros területén a vízimalmokkal zárult. A 11. században még erőteljesen falusias képet nyújtó település legfőbb utcácskája már akkor is a Szinva hullámvonalát követte, majd a 13-14. századtól már határozottabban kirajzolódott a tengelyre felfűzött településszerkezet.

A patak ereje kellő energiát adott a malmoknak, amelyek körül lassan kezdett kirajzolódni a település központja, de ez az erő a nagy esőzések idején, a Bükk felől hatalmas lendületet véve megsokszorozódott és a ma oly csordogálónak tűnő patak többször jelentős pusztítást okozott. A legnagyobb csapást az 1878 augusztusi, máig is a „nagy árvíznek” nevezett árhullám okozta, amely során a város súlyos veszteségeket szenvedett mind emberéletben, mind épületállományban egyaránt. A csapás azonban egyben új lehetőséget, lendületet adott a fejlődő városnak, hiszen a korábbi egyszintes, különálló épületek alkotta falusias hangulatú belváros a következő évtizedek helyreállításai során vált igazi várossá.

Az 1878-as árvíz hatalmas pusztításáért a természet ereje mellett a patakra települt malmokat okolták, hiszen a kerekek forgatásához szükséges optimális energia elérése érdekében a vízfolyást több helyen malomgátakkal szűkítették le, de a vízre telepített ólak, istállók és a felgyülemlett szeméthalmok mind hozzájárultak a nagyfokú romboláshoz. Az újjáépítéshez Adler Károly városi főmérnök készített rendezési tervet, amelyben a Széchenyi utca a meglévő vonalvezetésére alapozva rajzolta fel egy polgári belváros képét, rajta a máig meghatározó már meglévő, vagy csak az árvíz után felhúzott épülettel.

Ekkor épült meg, szintén Adler Károly tervei alapján, az eredeti arcából a mai, levitézlett állapotában is még sokat megőrző Korona szálló új épülete. A Városházához közeli, kiemelt jelentőségű telken előtte már több évszázadon keresztül vendéglátóhely működhetett, így a pompás szálloda nem volt előzmény nélküli. A várostörténeti kutatások alapján Dobrossy István dolgozta fel részletesen Miskolc vendéglátó- és szálláshelyeinek színes múltját. Tanulmányában részletesen ír a Korona szálló múltjáról és előzményeiről is. Ebből kiderül, hogy feltételezhetően legkorábban már az 1650-es években szabad kocsma és fogadó állhatott itt, amely 1755-ben a diósgyőri koronauradalom tulajdonába került. Sokat nem lehet tudni az akkori méretről, berendezésről és működésről, de annyi bizonyos lehetett, hogy az épület kívülről jól látható cégérrel rendelkezett. 1798-ban az épületet Klier Vencel tervei alapján átépítették, majd 1833-ban jelentősen kibővítették, homlokzata a korábbi 27 méteresről 40 méteresre nőtt. Az épületben az ivó mellett kávéházat is nyitottak, ekkor már konyhája is jelentős volt, nagytermében pedig számos, országosan is ismert színtársulat lépett fel. Tíz évvel később egy tűzvész komoly károkat okozott az épületben, de a rekonstrukció csak újabb évtized után készült el, amikor már a Koronához címzett uradalmi szálló és kávéház jelentős szerepet játszott a városi polgárság életében.

1893-ban az épületet teljesen lebontották és helyére építette meg Adler Károly a ma is látható, háromszintes, hosszú ideig a város legreprezentatívabb épületének számító szállodaépületet. Az építési munkák és a berendezés legnagyobb részét helyi vállalkozók és mesterek végezték és az első kapavágástól az ünnepélyes átadásig mindösszesen háromnegyed év telt el.

Nem az 1894-ben átadott Korona volt az egyetlen magas színvonalú, minőségi szálloda a Széchenyi utcában, de több étterme, kávéháza, kerthelyisége mellett pompás bálterme is idecsábította a mulatni vágyó helybélieket is, rendezvényei a „közízlést is befolyásoló színfoltjai” voltak a városnak. A Miskolczi Kalauz 1910-ben már ekképpen hirdeti a Koronát: „A legszebb helyen fekszik és első rendű jellegű. A villamos vasút megállóhelye és a kiskocsi állomás. Böczögő J. vendéglős tulajdona, összesen 40 szobája van, saját kávéháza, I—II. oszt. étterme, nyáron külön étterme. Emeleti részén a város legnagyobb tánczterme.” A helyi leírásokban sokat szereplő épület valóban a város kiemelt intézményévé vált, szobái elegánsak, kényelmesek, tágasak voltak – „szinte termeknek is beillettek volna” – írja Vaszary Gábor „roadmovie” jellegű, Kislány a láthatáron című könyvében, amikor az országot az 1930-as években körbeautózó főhőse itt vesz ki szobát Miskolcon –, a bevezetőben is említett híres konyhája pedig gyűjtőhelye lett „úgy az intelligenciának, mint a polgárságnak”.

A városban már két szállodát is üzemeltető Böczögő József bicskája azonban beletört a Korona elhúzódó felújítási munkálataiba az 1930-as években és az évized végén csődöt jelentett, a bérleti jogot kénytelen volt átadni, csalódásában a várost is elhagyta. Új üzemeltetőik sem tudták sokáig megfelelően működtetni a szállodát, hiszen néhány év múlva kitört a háború, majd 1948-ban az épületet államosították.

A Koronából eleinte Kossuth lett, utcai frontján Népbüfé nyílt, amely aktívan vett részt a város üzemi étkeztetésében, később a korban modernnek számító grillbüfé várta itt vendégeit. A kávéház Jereván névvel élt tovább, színpadón az 1950-es években minden vasárnap éjszaka Mimi Blanche énekművésznő, Braun Gyula és Magyar Kornél duója szórakoztatta a vendégeket este tíztől hajnali négyig. A Kossuth, majd 1953-tól már Avas névre hallgató szálloda szobái ismét megnyitottak, de 1987-ben bezártak. Az udvaron nyaranta népszínházi előadásokat rendeztek, de a díszítő elemek – pálma, szökőkút – ekkorra már eltűntek.

A bálterem, annak rendje és módja szerint moziteremmé alakult. Fénykorát a hatvanas-hetvenes években élte, amikor a napi hat-hét vetítéssel évente akár százezer nézőt is a vászna elé csábított. A miskolciak számára ez volt „A mozi”, noha a városban legalább még nyolc állandó, 35 mm-es filmet is lejátszani képes vetítőhely üzemelt – nem is az Avas szállóban levő Kossuth volt a legnagyobb befogadóképességű –, rendszeresen tartottak népszerű filmfesztiválokat is. A rendszerváltást követő nagy mozibezárási hullámot egy ideig túlélte a Kossuth, de sokat vesztett kezdeti jelentőségéből. A premier filmek egy kicsit megkésve jutottak el ide, igaz a helyárak igencsak olcsók voltak. A kisteremben működő művészfilm klub még sokáig megtelt egyetemistákkal, a nagyterem is némi rekonstrukción átesve próbált egyfajta multiplex hangulatot csempészni a megkopott szépségű falak közé. Az újonnan felépült plázában megnyílt igazi, nyolctermes multiplex diktálta versenyt azonban már nem tudta túlélni a Kossuth és 2008-ban bezárt, ezzel lényegében meg is szűnt a városban a hagyományos mozik világa.

Az Avas szálló, akárcsak Pécstől Debrecenig több hasonló vidéki, belvárosi sorstársa a rendszerváltás után nagyon hamar privatizációra került. Viszont az 1990-es évek elején még mindenki tanulta a piacgazdaság buktatóit, így sem a korai hazai befektetők, sem az önkormányzatok nem voltak kellőképpen felkészülve az ekkora volumenű ügyletekre, beruházásokra és azok szabályozására. Kevesen mérték fel, hogy egy ilyen szálloda megújítása és üzemeltetése mekkora tőkebefektetéssel jár, így jóformán csak a külföldi, erős hálózatok tudtak sikeres privatizációkat végrehajtani az országban, de a miskolci Avasra nem akadt ilyen érdeklődő. A másik oldalról pedig, a frissen épülő demokráciában az önkormányzatok sem voltak megfelelően felkészülve az ilyen műveletekre, nem alakultak ki a fékek és ellenőrző rendszerek, nem volt megfelelő a számonkérhetőség.

Az Avas szálló új tulajdonosa, a Multicasa Consulting Kft. is komoly, de szinte behajthatatlan tervekkel állt elő az 1990-es évek második felében. Az ezredfordulóra megújult szállodát ígért, majd a várossal való folyamatos perlekedés és csőd lett belőle, így 2015-ben felszámolás indult a cég és ingatlanvagyona ellen. A ház idő közben műemléki védettséget kapott, ugyanakkor a vállalkozó is elkezdte az építkezést, ami hamar elakadt, végül a felszámolás során a városi önkormányzat áron alul meg tudta szerezni az épület.

A városnak szüksége van az Avas szálló épületére, de nem eredeti funkciójában – mondja kérdésemre Szunyogh László, Miskolc főépítésze. A korabeli Korona a város életében fontos szerepet játszik, de az eszmei mellett műemléki értéke szerény, kialakítása pedig alkalmatlan, hogy ésszerű anyagi ráfordítással egy korszerű szálloda létesüljön a falai között. A műemléki felújítás költségessége és kötöttsége is gátolja a befektetési kedvet, ezért a város kezdeményezte, hogy a készülő értéktárba ne az épület egésze, csak annak valóban kiemelt esztétikai minőséget képviselő részei: a főhomlokzat, a díszlépcső, a bálterem és a fehér terem kerüljön bele. Ezzel a jövőbeli befektetők nagyobb szabadságot élvezhetnének.

Érdeklődőkben nincs hiány – teszi hozzá Szunyogh László –, de ők leginkább irodalétesítményben gondolkoznak, amihez szükség lenne az említett műemléki lazításra. Ugyanakkor szálláshelybővítésre is lenne igény, mivel a város előkelő helyen áll a hazai turizmusban a vendégéjszakák számának tekintetében, nagyobb fesztiválok idején például kifejezetten nehéz üres szobát találni, de a város és környéke egyre népszerűbb úti cél a családok számára is. Ezzel tisztában van a város vezetése és a fejlesztési tervekben szerepel a belváros szomszédságában elterülő, különleges adottságú, mára többnyire elhanyagolt állapotba került Avas aktívabb bevonása a város vérkeringésébe. A terület mai fő problémája az oda való feljutás megoldatlansága és az állandó jelenlét hiánya.

Szunyogh szerint ezen segítene egy olyan komplex terv, aminek a középpontjában egy különleges panorámát nyújtó szálloda létesítése lenne a domb tetején, amihez siklóvasút vezetne a belvárosból. Az így megszülető turisztikai létesítmény néhány perc alatt megközelíthető lenne a belvárosból, ugyanakkor nem okozna többletterhelést az autóforgalom számára, hiszen hátulról, a mostani lakótelep felől kényelmesen elérhető lehetne kocsival, busszal.

Teljes cikk itt.https://epiteszforum.hu/ugy-maradt-miskolc-regi-buszkesege-a-korona-szallo