Nagyjából napi három órát buszoztam Miskolc és Kurityán között gimnazista koromban, a kukoricaföldek meg szépek ugyan, de egy idő után unalmasak, el kellett foglalnom magam valamivel. Az első tizenhat évem egyébként főleg foci és rapzene volt, és szerintem azért kezdtem el szépirodalmat olvasni, hogy minél jobb rapszövegeket tudjak írni. Különböző netes fórumokon és a Földes Ferenc Gimnáziumban tanultam meg a szövegalkotás alapjait, de még nyilván semmi közöm nem volt a költészethez. Tizenegyedikes lehettem, amikor magyartanárommal, Szabóné Gitta tanárnővel kicsit megszerkesztett rapszövegeket adtunk be egy városi versírópályázatra, ahol Fecske Csaba és Kabai Zoltán volt a zsűri. Ezt a pályázatot én valahogy megnyertem, és a díjátadón a kezembe nyomtak néhány Műút-lapszámot is. Megtudtam, hogy élnek még költők, eldöntöttem, hogy költő leszek, és azóta is minden szerencsésen alakult.
PRAE.HU: Mit takar tulajdonképpen ez a szerencse?
Például én is akkor kopogtattam a folyóiratok ajtajain, amikor rengeteg lap volt nyitott a fiatal, akár kiforratlan szerzők felé is. Szinte kizárólag gyors és lelkes válaszokat kaptam mindenhonnan, Nyerges Gábor Ádám végigelemezve küldte vissza a húszverses dokumentumomat, és többek között azzal a jótanáccsal is ellátott, hogy ne küldjem minden folyóiratnak ugyanazt a húszverses dokumentumot.https://www.prae.hu/article/11761-tonkretenni-valamit-hogy-a-mienk-legyen/