„Szeretjük azt mondani, hogy Miskolc a grafika fővárosa, de egyelőre még a grafika falujának se nevezhetjük.”

„Szeretjük azt mondani, hogy Miskolc a grafika fővárosa, de egyelőre még a grafika falujának se nevezhetjük.” „Sokkal többet kellene tenni azért, hogy a triennálé a művészeti köztudatba visszakerüljön” – a vele készült interjúnkban mondja ezt.

Nagy T. Katalin Németh Lajos-díjas művészettörténészt a hamarosan záródó 2020-as Miskolci Grafikai Triennálé kapcsán kérdeztem. Ő nyitotta meg a hazai művészi grafika legnagyobb seregszemléjét. A beszéde fontos és végső soron a reményt megmutatni képes szöveg a műfajról, a kiállításról és a triennálé lehetséges jövőjéről.

Az érzéseiről szeretném kérdezni: hamarosan bezár a triennálé, miközben egy kicsit olyan, mint ha ki sem nyitott volna. Érdemi visszhangot nem keltett eddig. És nem teljesült az ön régi álma sem: a triennálé nem lépett ki a galéria falain túlra, hogy az utca számára is megmutatkozhasson. Tudom, ez komplex okokkal magyarázható jelenség, de hátha megfogalmazható: mi következik mindebből a triennáléra és az általa szemlézett műfajra nézve?

A miskolci grafikai biennálé 1961-ben, a kultúrpolitikai miliőnek köszönhette megszületését. A grafika nem volt annyira fontos, mint a festészet, kicsi volt és olcsó. Miskolc pedig az ország feltörekvő vidéki városaként a kultúrát is fontosnak tartotta. Nem akarta, hogy csupán a gyárairól ismerjék. Szerencsés összjáték eredménye lett a biennálé elindítása. Egy másik szocialista országból, Lengyelországból hazatért Feledy Gyula, aki magával hozta a grafika iránti lelkesedését és a műfajba vetett hitét. Azt hiszem, sokat nyomott a latban egy különleges művész felbukkanása, aki rézkarcaival tűnt ki, ő volt Kondor Béla. Gyorsan megismerték országszerte a nevét, izzott körülötte a levegő, első önálló kiállítása, 1960-ban botrányok közepette zajlott, a pártközpont szakemberének szeme éppen egy rézkarcon akadt meg, a kiállítást bezárták. Kondorra és a nyomtatott grafikában rejlő lehetőségekre Supka Magdolna, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze is felfigyelt. Feledy és Supka vágya találkozott az ambiciózus Miskolc terveivel, Budapest pedig szívesen osztotta ki a művészet kártyalapjait – grafika, textil, kisplasztika – az arra jelentkező vidéki városoknak. A biennálé szerepének, jelentőségének változását egy könyvsorozat veszi górcső alá, ha mindez igaz, a hatvanas éveket vizsgáló tanulmánykötet jövőre fog megjelenni. Azt azért már most is kijelenthetjük, hogy a hanyatlás egybeesik Miskolc vezető szerepének nyolcvanas évekbeli csökkenésével. Persze voltak felvillanások, de aztán jött a megtorpanás. A kultúrához pénz kell, és bizony a kultúráért a kapitalizmusban fizetni is kell, nem is keveset. Ha az oktatási és kulturális területen dolgozók megalázóan keveset keresnek, akkor például meggondolják, mikor menjenek be egy-egy kiállításra, vagy hányszor engedhetik meg maguknak, hogy színházba menjenek.

A megnyitón óvakodott tőle, hogy sommás megállapításokat tegyen erről a sokszereplős seregszemléről. És talán nem is kell, ha úgy közelítünk: mi a nyomtatott, művészi grafika számára a triennálé ma?

Ambivalens a helyzet. Szeretnénk, ha a jövőben is beszélhetnénk grafikáról mint egy képzőművészeti műfajról, ugyanakkor látjuk, évtizedek óta: nem az az elsőrendű kérdés, hogy egy művész milyen eszközöket használ. Persze közben már a tanulmányai során választania kell, mely szakot akarja elvégezni. Nagyon sokan, akik grafikát tanultak, később festőként váltak ismertté. Nem lett mindenki hűtlen a grafikához, de a festészet még mindig – ha kimondjuk, ha nem – felsőbbrendűbbnek számít. Többször vita tárgyát képezte, hogy kell-e ez a biennálé, eljárt-e felette az idő? Vagy fogadjuk el, hogy egyszer fent, egyszer lent, de ki kell tartani, eljön majd újra az ő ideje. Valljuk be, sok múlik a fiatalokon. Az utóbbi években feltűnt egy-egy karakteres művész­egyéniség, részemről tőlük várom a feltámadást.

A festészet, szobrászat felsőbbrendűségét nélkülöző, legnyitottabb, legbefogadóbb műfajként írta le a nyomtatott grafikát, amelynek ugyanakkor területfoglaló, az élet sok területén megmutatkozó jellege kevéssé látszik a triennálén. Felfogható ez a dilemma úgy is, hogy a triennálénak kevésbé kellene dolga legyen a válogatásban a művészet határait is megmutatnia? Mármint hogy a beküldött művekben a válogatók szerint mi művészet és mi nem?

Azt hiszem, hogy igenis kiaknázatlan lehetőségek vannak a nyomtatott grafikában. A triennálé viszont elvesztette a rangját. Szerencse, hogy azért mindig vannak jó művek, ha kevés is. Sokkal többet kellene tenni azért, hogy a triennálé a művészeti köztudatba „visszakerüljön”, és ehhez sok pénz kellene: díjak, a szemléhez kapcsolódó programok, állami és magánvásárlások, nagyobb médiavisszhang.

Sarkalatos kérdés, hogy hány évente legyen Miskolcon seregszemle. Történik-e annyi minden a művészi grafikában, születnek-e olyan számban és minőségben művek, olyan erővel lépnek-e a színtérre új alkotói generációk, hogy indokolt lehet a visszatérés a biennálérendszerre vagy akár az évenkénti kiállításra?

Egy művész számára a legjobb inspiráció a határidő – bármilyen viccesnek hangzik, ez igaz. Ha fontosnak tartja egy művész, hogy szerepeljen Miskolcon, akkor készülni fog rá. Én egyébként nagyon ellene voltam a triennáléra való áttérésnek. Ez a ritmusváltás sok mindent összekavart, elvesztettük a számozást, mintha kitöröltük volna az elmúlt fél évszázadot. 2006-ban megnyílt a ­XXIII. Grafikai Biennálé, majd 2008-ban az I. triennálé, bár próbáltuk magunkat becsapni, hogy ez a XXIV. triennálé, de hát nem az volt. Most új megoldás született, Miskolci Grafikai Triennálé 2020. Ez az elnevezésmizéria csak egy apró kis hiba a gépezetben, de tekinthetjük szimbolikusnak. A triennáléra való áttérésnek semmilyen hozadéka nem lett, nem kapott nagyobb költségvetést az esemény, nem lettek jobb művek, nem lett nagyobb az érdeklődés. A város persze spórolt egy kicsit. A triennálés rendszer melletti egyik érv az volt, hogy Salgótarjánnal (rajz) és Egerrel (akvarell), a váltótársakkal fog együttműködni Miskolc. De mikor volt Salgótarján a rajz fővárosa, vagy Eger az akvarellé?

Lehet, hogy nem is ez a valódi kérdés, hogy hány évente legyen a szemle? Hanem a válogatás szisztémája? Hogy a beadásos rendszert kurátori válogatásnak kellene kiegészítenie vagy felváltania? Vagy a triennálék (biennálék) közötti időtávot kellene kitölteni a különös figyelmet érdemlő kortárs és aktuális grafikai életművek bemutatásával?

A világban számos hasonló grafikai seregszemle létezik, és azoknál is gyakran felmerül a kérdés: szabad beadásos, zsűrizett vagy kurátori. Én azt gondolom, a kettő legyen egymás mellett. Az első esetében mindig meglepetéseket szeretnénk, új műveket ismert művészektől, illetve fiatal, ismeretlen művészek műveit. A kurátorok elképzelései között szintén egy zsűri válogathatna, vagy éppen fel is kérhet valakit kurátornak, akár egy külföldit. Harmadik kiállításként én mindig szívesen látnék egy monografikus kiállítást, például egy idős mester életművét bemutatva. Gazdagabb kínálat kell, ma már nem elegendő egy biennálés vagy triennálés anyag ahhoz, hogy más városokból is eljöjjenek az érdeklődők. Három évvel ezelőtt a triennálét egy kurátori kiállítás kísérte, de azt szerettem volna, ha a Széchenyi utca üresen álló helyiségeit is megtöltöttük volna kiállításokkal, programokkal, interaktív foglalkozásokkal különböző korosztályoknak. Hát ez persze nem megy pénz nélkül. A grafikának ki kell jönnie a Miskolci Galéria falai közül, fesztiválhangulatot kell teremteni. Szeretjük azt mondani, hogy Miskolc a grafika fővárosa, de egyelőre még a grafika falujának se nevezhetjük.