A Hudson folyó partján futottam, a kedvenc útvonalamon. Az átlagosnál gyorsabban, nagyon büszke voltam magamra. Aztán egy másik futó megelőzött. És még egy. Mire az ötödik is lehagyott, annyira rosszul éreztem magam, hogy majdnem feladtam az egészet, szívem szerint elkezdtem volna sétálni.
Azt hittem, ez életem egyik legjobb futása lesz. Aztán végül azon kezdtem el rágódni, hogy miért szánok annyi időt a futásra, miért költök egy vagyont a nevezési díjakra, és egyáltalán miért csinálok valamit, amihez ennyire nincs tehetségem. Csak időpocsékolás az egész?
Ha találkoznék valakivel, aki hozzám hasonlóan fut, biztos nem gondolnám róla, hogy lassú. Én azonban tényleg szinte minden futónál lassabb vagyok, akit ismerek. A barátom – aki pedig nem sokat fut – 1 órával előbb szalad át a maraton célvonalán, mint én. A helyi futóklub legkönnyebb edzése nekem a legnehezebbnek számít. A futótársak mögött haladok, igyekszem minél inkább tartani velük a tempót, de nem mindig sikerül.
Amikor elkezdtem futni, nem volt fontos a sebesség. Csak futni akartam. A barátom javaslatára indultam maratonon, egyébként is szívesen kipróbáltam volna már mást a megszokott távokon. A maratoni felkészülés során szuperhősnek éreztem magam. Aztán futócipő vásárlás közben az eladó megkérdezte, mennyi idő alatt szeretnék célba érni. Elmondtam neki, hogy az én célom csak az, hogy lefussam a távot. Erre ő: “Akkor nagyjából 4 óra alatt szeretnéd lefutni?”
Ekkor jöttem rá, hogy sokan nem csak úgy teljesítik a maratont, hanem versenyeznek. Az eladó feltevése, miszerint 4 óra alatt végzek, rádöbbentett arra, hogy valójában mennyire lassú vagyok.
Néhány hónappal később sikerült lefutnom a 42 km-t. Büszke voltam, de csalódtam, mert 5 óra 17 perc kellett ahhoz, hogy áthaladjak a célvonalon. Hajtott a vágy, hogy 5 óra alá menjek, ezért később újabb és újabb versenyekre neveztem be és még többet edzettem. Hetente többször jártam sportolni, workshopokon vettem részt és több futóklubba is beiratkoztam, hogy motiváljam magam. Erősödni, gyorsulni akartam, aminek meg is lett az eredménye: először a bal bokám gyulladt be, majd a csípőm bal oldala, végül a jobb is. Vissza kellett vennem. A folyamatos esésektől – amit az izmaim kimerültsége okozott – a térdem úgy nézett ki, mint egy Pollock festmény.
Ettől függetlenül elindultam további maratonokon, bár továbbra sem tudtam 5 óra alatt célba érni.
A szenvedélyem könnyen alábbhagy, ha azt érzem, nem vagyok elég jó abban, amit csinálok. Máskor ekkorra a büszkeségem már jelezte volna, hogy válasszak más sportot. A mai napig lever a víz, ha jobb futókkal kell megosztanom az időeredményem, de ettől függetlenül nem hagytam abba.
Végül múlt hónapban sikerült: az isztambuli maratonon 4:54 alatt értem célba. Könnybe lábadtak a szemeim, amikor 5 kilométerrel a cél előtt rádöbbentem, hogy egyéni csúcsot fogok futni.
Vicces, hogy ma ez jut a versenyről utoljára az eszembe. Előbb gondolok a helyi nőkre, akik a 20. kilométer környékén minden futónőnek lelkesen kiabálták, hogy “bravó”. Vagy a kóbor kutyákra, akik végigkísértek minket az úton. És a gyerekekre, akikkel végig pacsiztunk és számomra ismeretlen nyelven próbáltak meg velem szót érteni.
Igyekszem gyorsabban futni. De nem ezért futok. Számomra az isztambuli események miatt érdemes folytatni. Az érzésért, amikor a lábaim olyan lágyan visznek előre, mintha repülnék. Rádöbbentem, hogy a kedvenc futásaim a leglassabbak. Biztos, hogy az egómnak nem tesznek jót – sem a lábaimnak -, de ettől még ugyanúgy élvezem a futást, mint a gyorsabb barátaim. Csak nekem kicsit több idő kell hozzá, hogy átlépjem a célvonalat.https://www.runnersworld.hu/egy-lassu-futo-panaszai-51789?utm_content=buffer20206&utm_medium=social&utm_source=facebook.com&utm_campaign=rw_facebook&fbclid=IwAR2N9aJ3qBVrvp8TgmH8RQA9GaUufIojUN0G99klLNie6RYVnyK-QZhmHQI