„A magyarországi feldolgozóipari vállalatok importból vásárolják az acélárut” – mondja Grega Oszkár, a Miskolci Egyetem tanára, a Dunaferr egykori műszaki igazgatója

Az új gazdára vár a létszám tízszázalékos leépítése,

főleg adminisztrációs területen, ami rögtön magyarázatot ad a kollektív szerződés hirtelen felmondására. A kontraktus egyébként a Dunaferr szerint „a hatékony alkalmazkodás és a versenyképességünk legfőbb akadályává vált”. Azzal érvelnek, hogy 2018–2020-ban 50 százalékos béremelést hajtottak végre, ami nincs arányban a munka hatékonyságával és az egyéni teljesítményekkel. A kollektív szerződés akadályozta meg azt is – közölték –, hogy az idei válságos hónapokban az állami bérgarancia igénybevételével csökkenthessék a munkaidőt.

A leendő tulajdonos feladata lesz a kötelezettségek átstrukturálása is. Nem kis pénzről: a 2018-ra vonatkozó kimutatás szerint 200 milliárd forintról van szó. A vállalatnál nem is titkolják, hogy a helyzetük súlyos: az eleve nyomott acélpiaci hangulatban érkezett járvány első hullámában egyes relációkban a rendeléseik felét elveszítették. S bár az utóbbi hónapokban javult a helyzet, „a termelésünk messze elmarad a kapacitásainktól, például a fejlesztésre fordítható működőtőke rendkívüli mértékű hiánya miatt”.

Az elmúlt években mintha megállt volna az idő a dunaújvárosi gyárban, bár 2018-ban a kormánynak még voltak tervei az egykori szocialista nagyvállalattal: a bővülő paksi atomerőmű és a magyarországi autóipar beszállítói szerepét szánta neki. Csakhogy az évi 1,6 millió tonna hengerelt acéllemez előállítására képes üzem ezeket az igényeket képtelen kielégíteni, mivel a privatizáció óta érdemben nem modernizálták, s ezért a termelése nagyobb részét nyomott áron, külföldön adja el. Paks például az ózdi acélműből szerzi be az építkezéshez szükséges betonacélt.

„A magyarországi feldolgozóipari vállalatok importból vásárolják az acélárut” – mondja Grega Oszkár, a Miskolci Egyetem tanára, a Dunaferr egykori műszaki igazgatója. Szerinte az alapvető hibát a Medgyessy-kormány követte el a privatizációval. Azért döntött ugyanis az ukrán ipari egyesülés mellett, mert a pályázók közül egyedül az garantálta a 9000 fős dolgozói gárda megtartását legalább öt évig. A gazdasági válság után azonban elkerülhetetlenné váltak a leépítések, a távolba veszett viszont a szükséges – de a magyar kormány által meg nem követelt – modernizáció, például egy környezetkímélő villamos kemencére alapozott miniacélmű kialakítása.https://hvg.hu/360/202042__bajban_adunaferr__elherdaljak__ukran_vagy_kinai__aceltalan_sodrodas