Egyedülálló emlékművet kaphatnak a fővárosban a háborúkban megerőszakolt nők

A háborúban megerőszakolt nők többet kaphatnak Budapesten, mint egy a tér sarkán álldogáló jelentéktelen bronzfigura, amely mellett egy vagy két év után ugyanolyan közömbösen halad el az ember, mint a sarki fűszeres mellett. Erről egy nagyszabású emlékezeti projekt gondoskodik, amelynek idén év elején adott zöld utat a Fővárosi Közgyűlés. A Budapesti Történeti Múzeumot, illetve a Budapest Főváros Levéltárát bízták meg, az előkészítésre a város 5 millió forintot, a megvalósításra pedig 30 millió forintot biztosított.

Az emlékezeti projekt több elemből áll, csak az egyik ezek közül a 2023-ra tervezett emlékmű vagy emlékhely megvalósítása, bár kétségtelenül az lesz a leglátványosabb rész. Addig is lehetőséget adnak egy nem igazán kibeszélt téma társadalmi feldolgozásának. Szeptember óta előadásokat, konferenciákat szerveznek, létrehozták az elhallgatva.hu weboldalt, ahol a nők elleni háborús erőszak hazai és nemzetközi (szak)irodalmát, hivatkozásait gyűjtik egybe, a Levéltár pedig várja a szovjetek által elkövetett abúzusok túlélőinek naplóit, magániratait vagy szemtanúk visszaemlékezéseit.

Ez utóbbi különösen érzékeny, de annál fontosabb része a projektnek, hiszen gyakran generációkon át őrzött, a családtagok előtt is elhallgatott, fájdalmas titkok írásos emlékeit szeretnék megőrizni az utókor számára. Nem is esnek be naplók kötegszámra, viszont már többen is jelentkeztek a Budapest Főváros Levéltáránál, hogy személyesen, szóban hajlandóak lennének megosztani a történeteiket. „Velük interjúkat kell majd csinálnunk. Többségében már nem is maguk az áldozatok, hanem olyanok keresnek meg minket, akik a szüleikkel vagy a nagyszüleikkel megtörtént eseményeket szeretnék megosztani velünk. Talán az utolsó körben vagyunk, amikor még ezeket a személyes emlékeket be lehet gyűjteni, hiszen már az a korosztály is idős, amelyik esetleg gyerekként szemtanúja volt a szülők traumájának. A tapasztalat pedig az, hogy a családi emlékezet körülbelül három generációig él” – mondja Kenyeres István főigazgató.

„Urának fejét szétdarabolták, a két leányát megfertőztették”

Valószínűleg nincs vagy alig van olyan háború, ahol a nők ne esnének a katonák áldozatául. A tatárok éppúgy megbecstelenítették a nőket, mint ahogy a Vörös Hadsereg megszállásakor a szovjetek, de követtek el hasonló bűncselekményeket az 1848-49-es szabadságharc idején is, vagy 1994-ben, a ruandai népirtáskor. A nemi erőszak háborús fegyver – mondta Pető Andrea történész, a CEU kutatója a témában írt Elmondani az elmondhatatlan könyve kapcsán.

„A militarizmus lényegi alkotóeleme a nők testéhez való szabad hozzáférés. A katona, ha megteheti, erőszakol. Ebben nincs különbség magyar, német, szovjet vagy bármilyen más nemzetiségű katona között” – fogalmazza meg a hvg.hu-nak adott interjújában. (A teljes interjú a hvg360.hu-n fog megjelenni hamarosan.)

A katonai létbe kódolt jelenségre kétféle magyarázat is létezik. Egyfelől „a nők megerőszakolásával a háborúban ellenségként szemben álló férfiak egymás tulajdonát rombolják”. Eszerint a nőknek különösképpen hallgatniuk kell az elszenvedett fájdalmaikról, hiszen „valójában nem ők, hanem az őket otthon uralmuk alá hajtó férfiak az áldozatok”. Másfelől háborúban a nőket meggyalázni annyit tesz, mint tulajdonképpen szimbolikusan is győzelmet aratni magán a nemzeten.

Így „a háborús nemi erőszak egyik célja, hogy a női ‘minőséget’ tönkretegye, azaz a nőnek ne lehessen többé gyereke, vagy az elkövető gyerekének adjon életet, aki az elkövető etnikai csoportjához fog tartozni és erőforrást jelent” – értelmezi a kutató.

Szavait pedig alátámasztják az 1848-49-es szabadságharcot kísérő brutális jelenetek is, jóllehet, ezekről nem igen esik szó a középiskolai tankönyvekben. A korszakot kutató Fónagy Zoltán szerint a reguláris alakulatokra kevésbé volt jellemző a nők bántalmazása, mint a Délvidéken vagy Erdélyben tomboló polgárháborús körülmények között. A békeidőben is falvakban, városokban elszállásolt hadsereg fegyelmezetlenségét ugyanis nem díjazta a hadvezetés, sőt, kifejezetten büntették, ha a katonák önhatalmúlag nekiálltak fosztogatni vagy a civilekkel erőszakoskodni.

Ugyanakkor délen a szerb felkelők és magyarok, keleten a románok és a magyarok között a nőket sem kímélő, gyakorlatilag etnikai tisztogatások történtek. Ezekről néhány, Fónagy által idézett írásos forrás is tanúskodik. Fennmaradt például egy 1850-ből származó, az uralkodónak címzett és igazságszolgáltatást kérő folyamodvány Zentáról, amelyben a magyar túlélők felsorolják a szerbek által okozott károkat. Zentát a szerb felkelők rohanták le, és miután kétezer ember legyilkoltak, kialakult a városban egy hatalmi vákuum, melyben féktelen erőszak tombolhatott. A kérvény mellékletében 94 tanúvallomás olvasható, ebből 19-ben nemi erőszakot is emlegetnek:

Tóth Pál hitvese vallja, hogy az urának fejét szétdarabolták, s, hogy a két leányát megfertőztették annyira, hogy az egyik meg is halt, a másik vérben fetrengett. (…) Takács Imre tudja, hogy a felakasztott Váczi András feleségén erőszakot tettek (…) Hegedűs Szalonnás Pál hitvese vallja, hogy őt Arkád Molnár vasvillanyéllel fejbe ütötte, hárman is rajta erőszakot tettek, úgy, hogy terhes lévén gyermekét is elszülte.

Az ehhez hasonló magyar nyelvű források értelemszerűen a másik nép kegyetlenségeiről adnak számot, de ez nem jelenti azt, hogy például a székely határőrök ne vetemedhettek volna hasonló cselekedetekre (a román oldalról olvashatunk is ilyen vádakat) – mondja a történész. Erdélyben előfordult, hogy a felkelők teljes városokat gyújtottak fel, a fegyverre fogható férfiakat megölték, megcsonkították, bestiálisan megkínozták, és bár nem volt törvényszerű, de gyakran a nőket is „megfertőztették”. Arról is maradt fenn visszaemlékezés, hogy egy nemes kiasszonyt egy román jobbágyfiúval való házasságra kényszerítettek, ami a „nemi erőszak törvényesített esete volt”.

A nők sem akkor, sem később, például a Vörös Hadsereg megszállásakor sem kaptak semmilyen jogi igazságtételt. „Ha a saját élményeik alapján maguk kívánták volna az eseményeket feldolgozni, hamar szembe kerültek volna a férfi megítélésével, amely a háborúban elkövetett nemi erőszakot a háború természetes, velejáró eseményének tekinti” – fogalmaz Pető Andrea.

Mint mondja: a győzedelmes szovjet hadsereg katonái által Budapesten megerőszakolt nőknek sem adódott lehetőségük arra, hogy hivatalosan is háborús áldozatnak minősüljenek, pedig az ellenük elkövetett kegyetlenségeket bizonyíthatóan tömegével élték át. „Az általam készített interjúkban is rendszerint az volt a nők véleménye, hogy egyáltalán nem volt szokatlan mindaz, ami velük történt” – teszi hozzá.https://hvg.hu/kultura/20201020_haboru_aldozatok_eroszak_emlekmu#utm_source=hvg_eletmod&utm_medium=email&utm_campaign=newsletter2020_10_20&type-id=HvgWayoflife&user-id=C537252B#utm_content=top