Bodrog Miklós miskolci evangélikus segédlelkész levélbeli tájékoztatása volt évfolyamtársai részére az 1956. évi forradalom és szabadságharc miskolci eseményeiről
Borsodban úgyszólván teljes rend uralkodik, eltekintve attól, hogy csak most kezdik valamennyire felvenni a munkát. Itt a lakosság és a szovjet csapatok között semmi különösebb súrlódás nem volt. Az ÁVH viszont lőtt a védtelen tüntetőkre, összesen legalább 40 halott volt és sok sebesült. November 4-én csak egyes egyetemista csoportok keveredtek harcba az oroszokkal, ennek nem volt áldozata. Egy s más akcióba magam is belecsöppentem, körülbelül úgy, mint Pilátus a krédóba. Ez pedig a következőképpen történt:
Október 27-én, szombaton délután láttam, hogy a Megyei Munkástanács épülete előtt izgatott tömeg csoportosult. Gyilkossággal gyanúsított ávósok kiadatását várták. Lelkiismereti kényszert érezvén, behatoltam az épületbe: mint lelkész beszélni akartam a halálra ítéltekkel, ha ezt ők is akarják. Minden engedélyt megkaptam, de gyakorlatilag nem tudtam a három gyanúsítotthoz hozzáférni a bizonyítási eljárás miatt. Különben csak egyre bizonyult rá kétségtelenül, hogy lőtt a fegyvertelen tüntetőkre, a tömeghangulat viszont rendkívül fenyegető volt s attól kellett tartani, hogy mivel minden eddigi csillapítási kísérlet hasztalannak látszott, betörnek, verekedés, lövöldözés támad s mások is beavatkozhatnak. Az őrületig feszült hangulatban – előző nap volt az ávós sortűz – részint saját gondolatomra, részint egy-két tanácsi ember kérésére kiálltam az erkélyre, de nyugalomra intő szavaimat elnyelte a lárma.
Azonnal nekifogtam néhány perces beszéd megírásának, s azt a városi hangos híradó stúdiójában olvastam fel, persze az illetékesek jóváhagyásával. Lényege az volt, hogy lelkiismeretesen legyünk észnél, nehogy ártatlan vér folyjék. Amint mondják, a tömeg erre oszolni kezdett (annak külön hatása lehetett, hogy pap beszélt hozzájuk), s megelégedtek annak a tagnak a felkoncolásával, akiről biztosan tudták, hogy belegéppisztolyozott a diákokba. (Ezt még beszédem előtt megölték, mint előző nap három-négy-öt kollégáját. A felháborodás óriási volt. Hárman a parókia épülete előtt lógtak. Egy évtized keserűsége robbant ki s ez néhány nem kívánatos jelenetet is produkált.) Ezután nem történt több népítélet.
A tanács jónak látta, ha a miskolci rádióban is elmondom azt, ami a hangos híradóban elhangzott. Kiautóztunk a lillafüredi stúdióba, de a szombati rádióbeszéd formaságok miatt elmaradt, másnapra ellenben meghívtak. Új beszédet írtam, amibe az előző napinak pár gondolatát belevettem. Október 28-án, vasárnap este ez hangzott el a borsodi rádióban:
„Magyar testvéreim! Honfitársaim, Keresztények! Sorsdöntő napokat élünk: mi írjuk hazánk történelmének lapjait. Legyen ennek minden oldala tiszta. Ennek érdekében kérlek titeket, mint Isten szolgája, a békesség evangéliumának hirdetője, mint ember, mint magyar – tegyétek meg azt, ami a legnehezebb dolgok közé tartozik: uralkodjatok önmagatokon, sőt tudjátok szeretettel csillapítani forrófejű társaitokat is. Ne engedjétek, hogy nemtelen indulatok vegyenek erőt rajtatok. Ne legyen semmi zavargás, semmi fölösleges csoportosulás. Semmiféle törvénytelen akcióba ne bocsátkozzatok. Mindenre kérlek titeket, ami szent: ne legyen vérontás, ne legyen lázas hangulattal fűtött tömegítélet! A békesség Istene, a töviskoszorúval megbocsátó Krisztus nevében kérlek benneteket, tanuljatok irgalmazni. Drága magyar hazánk érdeke is az, hogy a szeretet legyen bennünk a legerősebb. Az energia akkor szabadul fel hasznosan, ha nem rombol, hanem segít, épít, gyógyít. Józan, lelkiismeretes emberek, hozzátok fordulok – hívő keresztények, benneteket kérlek: tegyetek meg mindent a teljes rend érdekében. Különösen fontos ez most, midőn a budapesti kormány elrendelte az általános tűzszünetet. Honfitársaim, ma délután ezek szerint nem folyt vér fővárosunkban! Legyünk higgadtak, nyugodtak, s a hazánkért való szerető aggódást egyre inkább felváltja az az öröm, amely az ökölbe szorított kezeket békéssé simítja s építő erővel tölti meg. Ez a szellem vezessen bennünket, hogy drága hazánk sebei begyógyuljanak s a zivataros idők után felhőtlen égből süssön ránk a nap: az igazságos béke.”
Október 30-án értem jöttek a Nagy Imre, Kádár, Tildy és Erdei beszéde után, mivel – úgymond – attól tartanak, hogy a kedélyek túlságosan felszabadulnak s elfajulhat a helyzet. Ezt úgy vélték megelőzhetni, hogy ismét „megbeszéltetnek”. Gyorsan folytattam és befejeztem a beszéd megírását, majd ki Lillafüredre. A második beszéd:
„Magyar Testvéreim, Keresztények! Szerte a világon igen sok hívő ember olvassa a Szentírást az úgynevezett Bibliai Útmutató szerint, amelynek a mai vezérigéje így hangzik: ”Uram, nincs különbség előtted, a sok között és az erő nélkül való között, hogy megsegítsed.” Bizonyára nem alap nélkül idézem ehhez Petőfi verssorát, az első sort hangsúlyozva: „Isten csodája, hogy még áll hazánk!” Áll hazánk, szilárdabban, mint valaha. Csak pár órája hallottuk a szívünket-lelkünket kimondhatatlan örömmel betöltő hírt: ma – a tárgyalások után – maga a szovjet főparancsnok rendelte el, hogy csapatai azonnal kezdjék meg a kivonulást hazánkból. Ez dicső szabadságharcunk végső győzelmét jelenti. Nem folyt hiába a drága magyar vér. Nem hiába hullott az anyák könnye, nem hiába ostromolta az eget annyi imádság és óhaj: megszületett a szabadság! Isten iránti mélységes hála töltse be szívünket, magyar keresztény testvéreim! A kitörő öröm napjai jönnek. Félre a kishitűséggel, félre a bosszúval is. Nem vért akarunk látni, hanem ujjongó arcokat. „Ne bántsd a magyart!” A napsugár most már örömkönnyeken ragyogjon – magyar földről magyar égre immár nem halálhörgés, hanem hálaima száll. Mit számítanak most a köztünk lévő, e tekintetben nem döntő különbségek! Mienk a szabadság! A káros, gyűlölt intézmények egész sorát számolják fel – sőt mindet egytől-egyig: mindet, ami a népnek nem használt. Most aztán igazán minden okunk megvan arra, hogy teljes legyen a rend, ne történjék önbíráskodás és szívünkben csak nemes indulat kaphasson helyet. Magyarok! Keresztények! Adjunk hálát szabadító Istenünknek: imádkozzunk! Kegyelmes Urunk! Tied a dicsőség, mienk a hála. Oly elhagyatva éreztük magunkat – Te mellénk álltál. Előtted nincs különbség, hogy sok, vagy kevés erővel szerzel szabadulást. Tölts be minket hittel, szeretettel. Acélozd meg izmainkat, hogy égjen a munka kezünk alatt. Hozd fel ránk orcád világosságát: add, hogy egész életünk egyetlen hálaadás legyen. Ámen”
Örülök Túróczy Zoltán püspökségének. Mi lenne, ha utána Balikó következnék? Őt egyébként egy kissé beszerveztem a rádióhoz. November 3-án egy igehirdetését vettük fel magnóra, másnap de. közvetítették volna, ha némi vis maior közbe nem jön. Nehézgéppuska-sorozatra s ágyú-gránát tűzre ébredtem. Dominus vobiscum.
Miskolc, 1957. december 5.
https://www.evangelikus.hu/node/26093?language=de