BÚCSÚ EGY SZABAD EMBERTŐL – EGY MONDATBAN
Korinthus Katira emlékezve.
Írok neked, mert megígértetted velem akkor, amikor egy barátunktól búcsúztam és te elolvastad, aztán nagyon komoly arccal rám néztél és azt mondtad, hogy szeretnéd, ha majd amikor eljön az idő rólad is én írjak, és látva döbbent arcomat néhány másodperc múlva már nevettél, mint aki tudja, milyen nehéz lesz írni rólad, és előre látod ahogy az íróasztalom mellett próbállak számolatlan közös élményünk negatívjait agyamban előhívva összerakni téged, emlékezve az első találkozásra majd negyven éve, amikor a neved se tudták jól kimondani, de amikor beszélni kezdtél, hirtelen csend lett a teremben, és akkor láttam először a szenvedélyt a szemedben, és láttam, ahogy a hatalom elnökségben ülő képviselői idegesen forgatják kezükben tollaikat, és tudtam, hogy ezzel a markáns arcú, jellegzetes mély hangú nővel valahol és valamikor még találkozni fogok, ami úgy is lett, és egymás mellett dolgoztunk sok éven át, együtt hittük, hogy minden rossz megváltoztatható , majd átéltük, ahogy a rendszerváltozás eufóriáját követően szülővárosunkban az összeomló ipar sok ezer ember, család egzisztenciáját temeti maga alá , és egy dohányfüstös teremben sokszor éjszakába fordulva vitatkoztunk arról, mit kellene tenni, és boldogok voltunk , amikor a miskolciak akaratából először léptünk be az ország házába, és azt mondtad, menjünk gyalog együtt négyen miskolciak fel a díszlépcsőn, és mentünk fel egymás mellett Tompa Sándorral és Koleszár Lajossal, és akkor láttam, hogy egy pillanatra elérzékenyültél,és előttem van az a nő, aki elszántan képviseli a nehéz és szomorú sorsú emberek ügyeit, mert te voltál az, aki mindenki előtt világossá tetted, hogy nekünk mindig a legelesettebbek, legkiszolgáltatottabbak életén kell változtatnunk, mert csak akkor beszélhetünk rendszerváltozásról, ha megszűnik a szegénység és a kiszolgáltatottság, mert demokráciában a hatalom nem diktál, hanem szolgál, hittél a civil mozgalmak összefogásában és erejében, ezért alapítványokban, egyesületekben vállaltál munkát, és soha sem szeretted a felesleges, semmiről sem szóló, üres beszélgetéseket, parttalan vitákat, de tisztelted a tudást, a sokszor beszédes csendet, és hivatásodhoz egész életen át hű maradtál, magatartásoddal, gondolkodásoddal tanítottál és példát mutattál arra is, hogyan kell együtt élni egy betegséggel, sok ember számára adtál ehhez hitet és erőt, emlékszem arra is, mennyit nevettünk, amikor olcsó keleti cipőket árultunk, meg amikor ifjúsági kávéházat csináltunk a pártházból, és többen az idősebbek közül ezt nem vették jónéven, aztán játékkiállítást rendeztünk, meg befogadtunk egy fiatalokból álló irodalmi kört, és sokszor énekeltünk együtt, a javaslatodra gitártanítást is vállaltam, ahová elhoztad lányaidat, Helgát és Petrát is akik számodra mindig a legfontosabbak voltak, akik örökölték és megtanulták tőled mindazt, amiért élni érdemes, és akik most azt találták ki, hogy úgy búcsúznak tőled, hogy kortársaid, barátaid emlékeiből építenek együtt újra téged, így hát ennek a mondatnak sincs vége, csak folytatása általuk…….
Fedor Vilmos
XXXXXXXXXXXXX