Elnöksége során érdekes rálátást engedett Trump viselkedésére számos döntéshozatali helyzet is. Idén januárban például az általános vélekedés szerint jelentős kockázatot vállalt, amikor az amerikai erőket Irak területén, iráni támogatással ért támadásokra reagálva jóváhagyta Szolejmáni tábornok likvidálását. Valójában nem a legkockázatosabb lépés mellett döntött, ugyanis kabinetje az iráni katonai erőkre mért (például hajók és rakétaütegek elleni) közvetlen csapásokat is kilátásba helyezett opcióként, ő pedig ennek a felvetésnek ellenállt.
A jelen kontextusban ebből az következhet, hogy Trump aligha várja meg, hogy a hóna alá nyúljon valaki, és kihurcolja a Fehér Házból. Mindig is szívesebben tartózkodott Mar-a-Lagóban (golfozni) vagy éppen a New York-i Trump Towerben. A gallércibálós dráma csak vesztesként tüntetné fel. Máskülönben sokáig nem fogja teljesen feladni a küzdelmet. Megpróbálja majd megtartani a Republikánus Párttól elcsent politikai tábort a saját gyülekezeteként, és a tíz körömmel a bútorzatba kapaszkodásnál minden bizonnyal kreatívabban választ ehhez eszközöket (januárra jó eséllyel már amúgy is Biden bútorai lesznek a Fehér Házban, ha a hagyományokból indulunk ki).
4. Elveszítheti mindenki támogatását, mert személy szerint nagyon kevesek fontosak neki
Soha nem volt igazán stabil csapata. Már 2018-ra is rekordokat döntögetett az adminisztrációja vezetésében végrehajtott személycserék számát tekintve.
A messzebbi múltból könnyen eszünkbe juthat a The Apprentice című televízió-műsor, ahol Trump főnökösködésének egyik jellegzetes visszatérő eleme volt, ahogyan akár egy-egy rossz szóért is kirúgott bárkit. „Minek védi azt a másikat? Magának nem ez a dolga. Ki van rúgva.” És így tovább. Az a vezető, aki minden alkalmazottjában hibákat lát, végső soron bármikor állíthatja, hogy az alárendeltek gyengesége volt az alapvető kudarcok magyarázata.
Viszont így nem is nagyon lesz a partnere senki hosszú távra.
5. Hiányzik belőle a magabiztosság? Annál kitartóbb…
Tony Schwartz, Trump Az üzletkötés művészete című könyvének szellemírója mondta az elnökről: „Két Trump létezik. Az egyik nagyhangú, agresszív és magabiztos. A másik az ő belső világának örök kísértője, egy ijedt kisgyerek, aki rettegett a minduntalan kritikus, elnyomó apjától, és akit rideg és távolságtartó édesanyja soha nem vett a védelmébe.”
Meglepő, mondhatni intuíció ellen való konklúzió lehet az önbizalom hiányára jutni a számtalan alkalom után, amikor Trump még szerénységben is kiválónak nyilvánította saját magát, vagy például azok után, hogy egykori külügyminiszterét, Rex Tillersont szó szerint „IQ-párbajra” hívta ki annak idején. De nem nehéz belátni, hogy legalábbis lehetséges ezt a belső bizonytalanság jeleként értelmezni.
Aki az alulmaradást bárhol, bármiben katasztrofálisnak fogja fel, mi több, egyedül maradásként éli meg, az kényszeresen nagyíthatja fel a saját érdemeit — akár igazi meggyőződés nélkül, egyfajta stratégiai szerepjáték részeként.
„Legyetek paranoidok” – tanácsolta a már fentebb idézett coloradói üzleti fórumon. „Különben megnyúznak titeket” — sugallta az egybegyűlteknek.https://g7.hu/vilag/20201109/ha-valaki-kiszur-veled-azzal-szurjal-ki-tizszer-jobban-mire-szamithatunk-trumptol-a-tovabbiakban/