Konok Péter
TÜRELMESE HAGYMÁSAN
Volt egyszer egy röhejesen gazdag ember. Három fia is volt neki, de csak egy volt a lényeges, azt addig rugdalta, hogy a végén tekintetes úr lett belőle, és a röhejesen gazdag embert tovább gazdagította. Dúsan kamatozott minden gyerekkori pofon, örült is a gazdag ember, hogy milyen szép pozitív példája ő a kisüstben főzött brutális erőszakon alapuló családon belüli politikának.
Történt, hogy ez a gazdag ember elvesztette a türelmét. Annyi mindene volt már, hogy nem is tudta, hová tette. Kereste a bányáiban, a kőfejtőiben, hát nincs sehol az a fránya türelem. Nézte a zenélő, műtüzes kandallóban, ott se volt. Hiába üvöltözött az asszonnyal, az intézőkkel, a béresekkel, a cselédekkel, egy se látta a gazdag ember türelmét. Eltűnt az, mint munkásőrparancsnok-igazolvány a rendszerváltáskor.
„No – gondolta a gazdag ember, – ha nincs, majd kapok.” Felhívta hát interorbán a tekintetes nagyfiát, s mondta neki: „Adjál nekem, fiamuram, türelmet, mert elvesztettem, elfogyott, nincs, nem találom, oszt’ szétbasz az ideg menten!” „Nem tudok én, apámuram, türelmet adni tekigyelmednek – mondta a főfiú az aranyozott telefonba – mert nekem is kell, hisz’ engem gyaláz, engem zaklat labanc tévé, jenki ripacs, mindahány! Adok inkább trafikot, vagy százat, meg egy csinos kisvasutat a fatornyos budi mellé, hogy ott pöfögjön apámuramnak, mikor szarik a világra.”
Adott is. Örült neki a gazdag ember, mert kapzsi volt nagyon, de azért meg nem is örült, mert hozzászokott, hogy rögtön megkapja, amit akar, meg még többet is. Nem volt türelme örülni, na, csak úgy hányta-vetette a nagy sürgős hiányérzet.
„No, ha ez a mihaszna nem segít, majd segítek én magamon!” – gondolta magában. „Annyi itt a röhejesen szegényember, és másuk sincsen már, csak a végtelen türelmük.”
El is ment a szegényemberekhez, akiknek már semmijük sem volt, mert az összes valamijük már mind az övé volt, csak a türelmük maradt, azt ették hóvégén vereshagymával, mert hagymájuk azért mégis volt még ezek szerint.
– Híjj, semmirekellők, ilyenolyan kódisok! – reccsent rájuk a gazdag ember. – Ide a türelmetekkel, de ízibe!
– Ne vegye el, naccságos úr, akkor nekünk már csak a vereshagyma marad!
– Igaz is! – horgadt fel a gazdag emberben a szociális felelősség, hogy ez azért így mégse járja. – Ide a hagymátokat is!
El is vette a hagymát mind egy szemig, s elvette a szegény emberek türelmét az utolsó cseppig. S hogy azoknak nem volt már többé türelmük, menten agyoncsapták a gazdag embert fiastúl, mert hirtelen baromi sietős lett nekik.
Hát, így.