Ahogy Schuster Lóránt, a P. Mobil legendája mondta róla később, angolul gitározott, de magyarul halt meg. Kicsit megölte a hatalom, kicsit a szakma, kicsit a magánélete, ő pedig nem bírta tovább.

A hetvenes-nyolcvanas évek egyik legigényesebb rockzenésze egy osztrák menekülttáborban lett öngyilkos 1987-ben. Bencsik Sándor kidobta az ablakon a rockerek kötelező viseletét, a bőrdzsekijét, majd ő is utána ugrott. Jelképes…

Csupán 35 éves volt. Ha nem ide születik, akkor… Ismerős? De Bencsik Sándor ide született 1952-ben. A Rákosi-rendszer közepébe. Kicsi volt, nem értette. Budán, a Lecke utcában látta meg a napvilágot, gyerekként kitűnő tanuló volt és rajongott a képzőművészetekért. Úgy volt, hogy aranyműves lesz, ám akkor már a hetvenes évek legelejét írtuk, ő pedig beleszeretett a rockzenébe és minden álma az volt, hogy csak megközelítőleg úgy gitározzon, mint a tragikus sorsú Jimi Hendrix.

Aki ismerte azt mondja, maximalista volt. Állandóan gyakorolt vagy éppen zenéket komponált. Nem volt egy tipikus rocker. Adott a divatra, rózsaszín ingekben járt, zakóban, ékszereket hordott és vágyott rá, hogy elismerjék a zenei tudását. Kisebb rockbandákban kezdett, később a Beatrice tagja is volt, majd jött a Gesarol. És itt találkozott először a hatalommal. Az együttes nevét betiltották, ő viszont abban reménykedett, hogy a P. Mobil néven játszó együttesével végre megismeri az ország. Ő volt a P. Mobil füle, Schuster Lóránt meg a szeme.

Azonban hiába írt olyan nótákat, mint a Két forintos dal vagy éppen a Menj tovább, hiába imádták a fiatalok a P. Mobilt, a lemezgyár nemet mondott a nagylemezre, csak kislemezig jutott az együttes, a rádió pedig nem játszotta a számaikat. Bezzeg másokat… Sosem bántott senkit, de keserű szívvel nézte már a nyolcvanas években, hogy a tinglitangli velük ellentétben ott lehet a rádiókban és a lemezeken. Nem bántott senkit, csak gyakorolt tovább és várta, hátha eljön az ő ideje is.

Aztán Cserháti István billentyűssel együtt kivált a P. Mobilból és megalakították a P. Box formációt. Ment tovább a saját, eléggé rögös útján. Befelé forduló ember volt, keveset nyilatkozott az újságoknak, más kérdés, hogy keveset is kérdezték, hiszen a tűrt kategóriába tartozott amit képviselt. Hűséges maradt a hetvenes évek zenéjéhez és Török Ádámot, a Mini frontemberét állította példának. „Török Ádám is kitart maga mellett, pedig azt csinál a hangszerével, amit csak akar.” Majd hozzá tette, anno a bátyja Tesla magnóján hallotta meg Hendrixet gitározni, s ott, abban a pillanatban eldőlt, hogy mi a mérce.

1983-ban talált rá a nagy szerelem, majd felhúzott egy kis családi házat. Azt mondják, a kapcsolatát megrontotta, hogy az egyik közeli rokonnak nem tetszett, hogy rockzenész. A korábbi sebek, a meg nem értettség vezetett odáig, hogy 1987-ben, egy koncert után a feleségével, az egyéves gyermekével és az anyósával együtt disszidáltak. Egy ausztriai menekülttáborba kerültek. Még a zenésztársainak sem szólt, hogy elmennek az országból. A turné nélküle is folytatódott. Jellemző módon az egyik napilap azt írta, az új gitáros kiválóan helyettesítette az „éppen nyaraló” Bencsik Sándort. Cinikus.

A menekülttáborban aztán mély depresszióba zuhant. Nem látta a jövőt. Így fordulhatott elő, hogy 1987. szeptember 23-án a tábor egyik épületének második emeletéről előbb kidobta a bőrdzsekijét, majd kivetette magát az ablakon. Nem élte túl a zuhanás okozta sérüléseket. A temetése Kispesten volt, azóta már kapott szép síremléket, emlékkoncertet is rendeztek a tiszteletére, utcát is elneveztek róla.

A temetésén Hendrix gitározott a magnóból. A kör bezárult…

Nyugodj békében, Bencsik Sándor!