Már miskolci gimnazistaként, 1955-től hallgattam a rádióban Willis Conover adásait az Amerika Hangján. Láttam azokat a főként amerikai zenés filmeket is, amelyek még a koalíciós időkben kerültek be az országba. És persze ott voltak a sörkertek, ahol kitűnő, tempós számok mentek, jó öblös szaxofonszólókkal. Miskolc kiemelt iparváros volt a pártállami rendszerben, minden eljutott hozzánk, ami Pesten hallható volt. Olyan zenekarok jártak nálunk, mint a cseh Václav Kučera együttese, a lengyel Zygmunt Wichary dixielandbandje, a belgrádi rádió kifejezetten szvinget játszó nagyzenekara, és még sorolhatnám. Aztán 1964-ben Budapestre költöztem, és itt mindent igyekeztem megnézni és meghallgatni, ami a jazzhez kötődött. Meghatározó élményem volt Louis Armstrong 1965-ös fellépése a Népstadionban. Aztán láttam többek közt Ella Fitzgeraldot, Stan Getzet, Art Farmert, és indultak a nagy, hazai rendezésű fesztiválok is, Székesfehérváron, Szegeden, Nagykanizsán, Debrecenben.
– Világutazóként nyilván könnyebben jutott hozzá a lemezekhez is abban az időben, amikor itthon valóságos ínség volt a külföldi kiadású jazz- és rockalbumok terén.
– Délkelet-Ázsiába nem volt közvetlen járat Budapestről, Rómában, Frankfurtban, Athénban, Amszterdamban szálltam át az oda tartó gépekre. Mindig úgy intéztem a dolgot, hogy maradjon egy napom a lemezboltokban való böngészésre. Felkészülten érkeztem, tudtam, mit keresek, listával a kezemben rohantam le az eladókat. Volt olyan is, hogy direkt úgy szerveztem meg az egyik indiai üzleti utamat, hogy éppen akkor érkezzek Bombaybe, amikor ott a nagy hírű Jazz Yatra fesztivál zajlik. A vendéglátóim nagyon értékelték, hogy a jazzen túl érdeklődöm például Ravi Shankar művészete iránt, ami szerves része az indiai kultúrának és hagyományrendszernek. Amúgy is mindig igyekeztem felkészülni annak az országnak és népnek a kultúrájából, ahová indultam.
– Ezek szerint simán ment a lemezgyűjtés?
– Magyarországon nem. A belügyminisztérium felfigyelt rám, mert több nagy, nyugati lemezkiadó céggel is intenzív levelezésben álltam. Jöttek a csomagok, kértem, hogy tíznél több lemezt ne küldjenek egyszerre, mert az itthoni szabályok szerint afölött már kereskedelmi mennyiség. Fizettem a vámokat, százhúsz forintot a lemez darabjáért akkor, amikor egy hazai kiadású LP hatvan-
hetven forintba került a boltokban. A BM szaglászásai miatt még a munkahelyi személyzetis is elővett egyszer-egyszer az ügyben. Én sosem beszéltem neki erről a tevékenységemről, csak tőlük tudhatott róla.https://demokrata.hu/kultura/hegyvideki-muzsika-316740/