– Éppen egy éve kért fel a miskolci városvezetés, hogy írjak egy könyvet a borsodi megyeszékhelyről– meséli Moldova György a Szabad Föld Online munkatársának. – A szerződésben semmilyen elvárást nem fogalmaztak meg, stílusban, témaválasztásban szabad kezet kaptam. Még azon a nyáron Miskolcra költöztem, és tíz hónapon át hetente öt napot ott töltöttem. A kötet megrendelői gondoskodtak a szállásomról, a városon belüli közlekedésemről, s ezalatt mintegy százötven interjút, riportot készítettem. Jártam gyárakban, kórházakban, éjszakai menedékhelyeken, vállalkozásoknál, iskolákban, az egyetemen, igyekeztem minél nagyobb mértékben megismerni és feldolgozni Miskolc működését. Az idén májusban befejeztem a kéziratot, amit odaadtam a megrendelőnek.

– Talán éppen ez volt a baj.
– Miért ne adtam volna át nekik elolvasásra? Csakhogy úgy érezték, a leírtak nem felelnek meg az eredeti elképzelésüknek, nem festettem hű képet Miskolcról, a kifejezésüket idézve: „nem vettem észre kulturális törekvéseiket, erőfeszítéseiket”, s csak a rossz dolgokat írtam meg.

– Ezek szerint a feljövőben lévő Miskolci Operafesztivált sem övezte dicsfénnyel, amire pedig a város egyre büszkébb.
– Az Operafesztivál százötven milliós ráfizetést jelentett. Persze, egy ilyen fesztivál nem mindenütt jelent nagy üzletet, de ahol pénz van, ott rendezzenek. Csakhogy Miskolcon kevés a pénz. A borsodi megyeszékhelyet nagyon megviselte a rendszerváltás, megszűnt a bányászat, a kohászat, visszaesett az építőipara, erősen csökkent a lélekszáma. Mindezt leírtam, s nem azért, mert ártani akartam, egyszerűen tényeket rögzítettem. Nem értettek egyet ezzel a felfogásommal, és a megbízóm, a város legnagyobb cége, a Miskolc Holding Zrt. június 24-én felbontotta velem a szerződést. Békésen, mindenféle pocskondiázás nélkül. Vannak elképzeléseik, melyeket nem vitatok, nekem pedig vannak tapasztalataim. Ezek nem feltétlenül esnek egybe az elvárásaikkal. A kötet írása során nem egyeztettem velük és becsületükre legyen mondva, ők sem próbáltak befolyásolni.

– A városvezetés vonta össze szemöldökét a kézirat olvastán, vagy a holding elnöksége nem volt vele kibékülve?
– Erről nem nyilatkozhatom. Annyi történt, hogy több példányban sokszorosították, s mondtam, olvastassák el azzal, akivel csak akarják. Semmi titok nincs benne.

– Gondolja, hogy Miskolc irányítói valamiféle lokálpatrióta meggondolásból a várost reklámozó, rózsaszínű tiszteletköröket vártak öntől?
– Ezt sem mondhatom. Az elején mindössze annyit tisztáztam velük, hogy semmiféle politikai célt segíteni vagy akadályozni nem kívánok, s ezt el is fogadták. Ha valami ilyesmi lett volna a feladatom, nem vállalom a felkérést. Hetvenhat évesen nem kezdek el segget csinálni a számból.

– A Napkelte egyik adásában, miközben készülő könyvéről beszélt, nem éppen kedvezően nyilatkozott a miskolci állapotokról. Lehet, hogy ez is közrejátszott a szerződésbontásban?
– Ezt nem tőlem kellene megkérdeznie, de ez a mostani történés jelez valamit a város állapotairól. Kétségtelen, hogy a városvezetők mindenütt szívesebben hallanak jót, kellemeset és dicsérőt magukról.

– Miskolcon nyilván azt gondolták, nem azért fizetnek egy írót, hogy csupa sötét felleget fessen a miskolci tájkép fölé.
– Nincs lelkifurdalásom emiatt, sok pozitív történés és személy is szerepel a könyvben. Akkor gyötörne lelkifurdalás, ha nem írtam volna igazat. Lehet, hogy olykor tévedtem, de azt kijelenthetem: mindent megtettem, hogy a dolgok valódi képét, az igazságot jelenítsem meg. Ezt ki merem mondani, akkor is, ha nagyképűen hangzik. S egy újabb dicsekvés: nem ismerek írót, aki ennyi idősen, egy infarktus után, a családját odahagyva elköltözik egy másik településre, hogy megírja az arról szóló könyvét. Miskolcon is elkapott egy szívroham, de másnap már dolgoztam.

– Került már valaha íróként ilyesfajta szerződésbontásos helyzetbe?
– Korábban is előfordult, hogy szembekerültem a megrendelővel, mert nem tetszett neki, amit írtam. Ilyen volt az 1971-ben megjelent Tisztelet Komlónak és a tavalyi Ha az Isten hátranézne című, az Ormánságról szóló kötetem.

– És ha most az Isten előre nézne, mit látna a Miskolcról írt könyvkézirat sorsáról?
– A könyv természetesen szeptember elején megjelenik, a szerződés szerint az ezzel kapcsolatos teendők rám várnak. A szerződésbontás ugyanis nem azt jelenti, hogy a kézirat a fiókban marad, a kiadás joga eredetileg is az enyém lett volna.

– Tehát a helyzet jogtiszta, Miskolc nem perelheti be a könyv íróját.
– Nem, de nem is áll szándékában. Nem tudok rosszat mondani róluk, egyszerűen más a véleményünk. Ők egy várost vezetnek, én pedig író vagyok.

– Ezzel együtt eseménydús időszakban írta a városról szóló könyvét: ekkor volt például a DAM-botrány, a városi rendőrkapitány cigánybűnözésről tett kijelentése, s ekkor kezdődött az Avas-lakótelep lepusztulása is.
– Így van, de a legnyomasztóbb számomra mégis a Magyar Gárda felvonulása volt a Városháza téren. Valaha Miskolcon nyolcezer, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében nyolcvanezer MSZMP-tag volt. Velük is foglalkozom a könyvben.

– Volt-e olyan cégvezető, közéleti személyiség, politikus, vállalkozó, aki nem vállalta a könyvében való közreműködést?
– Nem volt. Az egyik külföldi cég miskolci kirendeltségén eleinte megpróbáltak elzárkózni, de végül megnyilatkoztak, körbevezettek az üzemen, s bár nem volt egyszerű, de megnézhettem a polgári védelmi célú létesítményeket is.

– Kétmillió forint előleget kapott. Vissza kell fizetnie?
– Ossza el ezt a pénzt tizenkét hónapra. Ezen kívül ebből fedeztem a kézirat költségeit, ez több mint százezer forint volt, ebből fizettem a szakértőt, az utazásaimat, csak az Intercity helyjegyekre negyvenezret költöttem. Az előleg kifizetésének az volt a szerződésbeli feltétele, hogy a megadott határidőre szállítom a kéziratot, s ezt a feltételt teljesítettem. Nem kérték vissza az előleget. S újra mondom: békében váltunk el.