Maga a vitéz főkormányzó úr is fess ember volt, már ha valakinek pont az efféle karvalyképű, szenilis, gonosz vén pöcsök tetszenek… Ezek mennek a Facsén
Mikor Horthy – mert udvarias ember volt, ha nem prolikról, parasztokról, szegényebb zsidókról, bakákról, és más effélékről volt szó – áthívta magához löncsre, annál az asztalnál ültek. Eszegettek, beszélgettek. Két derék, joviális úriember.
Horthy szűzérméket fogyasztott magyarosan, sűrű hagymás szafttal, tört krumplival, mellé friss uborkasalátát (a csepeli Duna-ágnál remek bolgárkertészetek voltak, ott termett a primőr uborka). Veesenmayer, aki vegetáriánus volt és a Körperkult híve, csőben sült brokkolit evett francia sajttal, vajban pirított morzsával. Utána rigójancsit. A párás ablakon túl hátrafelé rohant a Német Birodalom, majd Magyarország – persze, egy efféle különvonaton a határt észre sem lehetett venni, csak onnan, hogy valami túlbuzgó állomásfőnök kitette a magyar pajzsos-koronás trikolórt és a náci horogkeresztes lobogót az állomásépületre. Szépek voltak úgy együtt.
A löncs után kávé dukált, konyak és szivar. A kávé erős, brazil kávé volt, Veesenmayer csak egy kortyot ivott, nem szokta még meg a magyarok olaszos kávéfőzési szokásait. A konyak remek volt, örmény, huszonöt éves. De a szivar… nos, a szivar nem volt az igazi. Kubai szivar volt, jókora, pöfeteg szivar – „Romeo y Julieta” márkájú, Churchill is ilyet szívott –, de jaj, a tárolás során valahogy kicsit átnedvesedett, megszívta magát párával a szivartároló szekrénykében. Nem volt éppen rossz szivar, de nem volt az igazi.
– Elnézést, excellenciád! – röstelkedett Horthy. – Én nem is értem, hogyan történhetett.
– Igazán semmiség, főkormányzó úr – mosolygott rá Veesenmayer. – Sőt, érthető. Elvégre mégiscsak én lennék az ön országát megszálló csapatok parancsnoka. Hát gerinc is van a világon, nemde?!https://www.facebook.com/konokp/