Nem volt rég.
Mennyire is ócsároltátok a Pétert évről évre, napról napra?“- Gyermekkorom óta ugyanabban az utcában lakom, ez a Petőfi utca. Korábban a páros oldalon, ott volt a családi házunk, édesapám ott rendelt, hihetetlen jó élményeim vannak azokból az időkből is. Egy elég jól összetartó utca volt, és mint fiú, természetesen a foci, a biciklizés és a fáramászás volt a leggyakoribb szabadidő tevékenységem. A Palóczy utcai általános iskolába jártam, jó emlékeim vannak onnan, jó tanáraink voltak, szeretettel készítettek fel minket a továbbtanulásra. Utána a Földes Gimnázium következett, soha nem számoltuk, de úgy 20, vagy inkább 20 fölött van azoknak a rokonoknak a száma, akik ott végeztek, szerencsére még mindig nagyon jó gimnázium. Illetve még egy dolog, amely nem sok gyereknek adatott meg, mégpedig az, hogy jártunk apámmal boncolásra. Ő, mint mondtam, az egész megyében végzett boncorvosi tevékenységet és egy-egy ilyen vidéki útra magával vitt akár minket is. Ez lehet, hogy így első hallásra nagyon furcsának vagy keménynek hangzik, de ő tudatosan igyekezett minket is az orvosi pálya felé orientálni. Ez a legidősebb bátyámnál be is jött, ő is orvos lett. Én viszont érdeklődtem a műszaki irányba, illetve a kereskedelem, a külkereskedelem irányába is. Egy unokanővérem indíttatására – aki ugyancsak külkereskedelmet végzett Budapesten – elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolát, így lettem külkereskedelmi szaküzemgazdász. Természetesen azt hozzáteszem, a családban – a testvéreim közül – mindenki beszél, vagy legalábbis valamilyen szinten ért németül, ez magától értetődik. Szeretnék is megemlékezni mindhármunk tanárnőjéről, Marichen néniről, aki egy Németországból ide férjhez jött német hölgy volt és aki – nem emlékszem pontosan – 40 vagy 50 évet élt Miskolcon, de ha egy pohár vizet kellett volna kérnie magyarul, bajban lett volna. Ami nekünk – akkor ezt nem igazán fogtuk még fel – hatalmas segítséget adott ahhoz, hogy a német nyelvet minél magasabb szinten elsajátítsuk.
– Egyébként még hadd mondjam el azt, a családban már gyermekkortól azt az elvet valljuk meghatározó gondolatként, és minden igyekezetünkkel ennek megfelelően élünk, hogy azok az őseink, akik a városért, az emberekért tettek és már nem lehetnek velünk, ha fentről néznek, legyenek büszkék ránk, ahogy mi is büszkék vagyunk rájuk. Olyan a nevünkre ne vetüljön, amely a Pfliegler nevet csorbítaná.”