Amanda Gorman: A domb, amelyet meg kell másznunk
Hol keressük a fényt ebben a végtelen homályban,
kérdezzük magunktól, amikor új napra ébredünk.
Annyi veszteséggel a vállunkon egy tengeren kell átkelnünk.
Dacoltunk sötét rengeteggel, végül meg is találtuk a szélét.
Megtanultuk, hogy a csend nem mindig jelent békét,
és ami eszmék és normák szerint „igazság” – nos:
az nem mindig igazságos.
És mégis, máris a pirkadat tárul elébünk.
Valahogy elértük.
Valahogy átvészeltük, és egy olyan nemzet tanúi lettünk,
amely nem tört meg,
csak még befejezetlen.
Mi, akik egy olyan országot, egy olyan kort örököltünk meg,
ahol egy apró fekete lány, a rabszolgák leszármazottja,
akit egy egyedülálló anya nevelt fel,
arról álmodhat, hogy egy nap elnökké válhat,
most egy elnöknek szavalhat.
És igen, távol vagyunk a makulátlanságtól,
távol a kristálytisztaságtól,
de nem is azért küzdünk, hogy tökéletes egységet alkossunk.
Küzdünk az egységért és egy közös célért.
Hogy megalkossunk egy országot,
amely minden emberi kultúra, bőrszín,
és tulajdonság elkötelezettje.
Így végre arra emelhetjük a tekintetünket, ami előttünk áll,
és nem arra, ami köztünk áll.
Beássuk az árkot, mert tudjuk,
ahhoz, hogy a jövőnkre koncentrálhassunk,
félre kell tennünk a nézeteltéréseinket.
Letesszük a kardunkat,
hogy a másik felé nyújthassuk a karunkat.
Többé nem ölni, hanem ölelni vágyunk.
Ha más nem, maga a földgolyó erősítse meg, hogy így van:
Hogy még ami meg is roppantott, fel is röppentett.
Hogy még ami túl kemény is volt, abban azért remény is volt.
Hogy még ami kiakasztott, meg az sem akasztott.
Hogy örökké egymáshoz vagyunk láncolva, győzelmesen.
Nem azért, mert sosem szenvedünk többet vereséget,
hanem mert többé nem vetjük el a megosztottság magvait.
A szentírás arra biztat, képzeljük el,
hogy ki-ki az ő szőlője és fügefája alatt nyugszik,
és senki meg nem rettenti őket.
Ha mindannyian megtesszük, amit ma meg kell,
a győzelem nem a katonáink szívében,
hanem az újonnan épült hidak ívében
rejlik.
Ez az ígéret kell itt,
ez a domb, amelyet meg kell másznunk,
csak mernünk kell.
Mert amerikainak lenni nem csak a büszke örökségünk.
Ez a múltunk, amit kijavítani is kötelességünk.
Láttuk az erőt, amely összezúzta volna a nemzetünket,
amikor összehúzni kellett volna.
Elpusztította volna az országunkat a demokrácia felfüggesztésével.
És kis híján sikerrel is járt.
De ha időről időre fel is lehet függeszteni a demokráciát,
végleg legyőzni soha nem lehet.
Bízunk ebben az igazságban, mély hittel,
mert míg mi a jövőre figyelünk, a történelem minket figyel.
Ez az igazság helyrehozásának kora.
Ettől tartottunk az eleitől fogva.
Nem éreztük késznek magunkat arra,
hogy örökül kapjuk e rémisztő órát,
de amit találtunk benne, erőt adott
egy új fejezet megírásához,
amely reményt és nevetést kínálhat nekünk.
Így noha nemrég még azt kérdeztük,
„Hogyan is győzedelmeskedhetnénk a katasztrófa felett?”,
most bátran mondjuk,
„Hogyan is győzedelmeskedhetne felettünk a katasztrófa?”
Nem térünk vissza ahhoz, ami elmúlt, csak afelé megyünk, ami jó, ha lesz:
Egy ország, mely sebesült, de él, melegszívű, de merész, szabad és szeles.
Nem térít el és nem zavar meg a megfélemlítés,
mert tudjuk, a tétlenségünket és tehetetlenségünket
továbbörökítenénk a következő generációnak.
A mi ökörségünk lesz az ő örökségük.
De egy dolog biztos:
Ha keverjük a kegyelmet a képességgel,
a képességet a békességgel,
a szeretetet adjuk örökül, és gyermekeink jövője
megtelik fényességgel.
Hagyjunk egy jobb országot magunk mögött, mint amilyet mi kaptunk.
Bronzszínű kezem
a mellkasomra teszem:
e feljajdult világ feljavult lesz általunk.
Felemelkedünk a nyugat aranyló dombjairól.
Felemelkedünk a szélfútta északkeleten, ahol őseink először forradalmat szítottak.
Felemelkedünk a közép-nyugat tavaktól szegélyezett államaiból.
Felemelkedünk a nap perzselte délről.
És építünk, békítünk és szépítünk.
Nemzetünk minden ismert zugában,
az országunkként ismert hely minden sarkában,
a népünk, sokszínű és gyönyörű,
talpra áll majd, ütésektől gyötörten, de gyönyörűen.
Ha eljön a nap, kilépünk a homályból,
izzva és bízva.
Szabadságtól borul virágba a hajnal.
Hiszen mindig ott a fény,
már ha elég bátrak vagyunk látni.
Már ha elég bátrak vagyunk azzá válni.
(Kovács Bálint fordítása)
Köszönjük!
Szerintem egy ennél közelebb álló verset kellett volna mondania!Mondjuk ami így kezdődik:
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Jó vers!
Gondolom eredetiben még jobb, és érthető, hogy sok amerikai szívét megérintette.
Egy amerikaira ez nagyobb hatással volt, mint a kívülállókra, mint ahogy mis is másképpen érzünk a Himnuszunk előadásakor, mint egy nem magyar ember!
Ezért lehetett hallani, hogy ő vitte el a nap legjobb előadója címet.
Biztos, hogy sokat hallanak még erről a vékony leányzóról az amerikaiak, meg a világ.