Magyarország egyik legismertebb síparadicsoma vajon lemaradni készülne a hazai mezőnyben is?Nem vagyunk hegyi nagyhatalom, ezt a közhelyet mindig jól tudatosítja bennünk, ha az M3-as mentén haladva az ország virtuális Y koordinátán mért csúcsát jelentő Mátra felé tekintünk, mely jószerivel éppen csak megtöri a horizontot, de mi tagadás, a keleti folytatását képező Bükk-hegység láttán sem kezdünk el hüledezni a látványtól. Pedig ha benne járunk, a tiszteletet parancsoló fehér sziklás ormok, a karcsú, olykor mégis hatalmas bükkfák alatt szinte elveszve érezhetjük magunkat. A bükkfaerdő talán nem olyan mesebeli, mint a karácsonyfákból szaporodott társai más hegyekben, de aki látta már friss hóesés, vagy csak egy játékos éjszakai fagy után feldíszítve ezt a tájat, az nemigen cserélne el egy könnyű szombat esti síelést semmi másra. Merthogy Bánkúton már több évtizede lehet hetente kétszer-háromszor villanyfényben is síelni, de gyorsan be kell vallanom, ez most nem lesz az a klasszikus síközpont bemutató-cikk, pedig e cikk elkövetőjét nyugodtan nevezhetjük jó értelemben elfogult helyi gyereknek …

A híradások tavaly, tavalyelőtt egyfolytában a mátraszentistváni beruházásokról, vagy például a szokatlanul magas költségű eplényi fejlesztésről szóltak, pedig ezek a területek adottság tekintetében legalább oly távol vannak Bánkúttól, mint az a Lomnici nyeregtől. Mégis voltak, akik fantáziát láttak ezekben a helyekben is, és olyan tiszteletet parancsoló beruházásokat hajtottak végre, hogy csak kapkodta a fejét mindenki, aki már hallott róla.

Ehhez képest Bánkút legjelentősebb beruházása 4-5 éve történt, egy vadonatúj Tátrapoma rendszerű tányéros felvonó telepítésével, az intelligensebb fajtából. A 40 milliós költség soha nem látott erőfeszítéseket követelt a pályákat működtető Bánkúti Síklubtól, amely non-profit szervezetként természetesen pályázni is kényszerült, hogy a meglévő 4 tányéros felvonó legkevésbé használható darabját erre a Szlovákiában jól bevált szerkezetre cserélje. A szintén pár éve vásárolt újabb ratrak ugyan nem friss modell, mégis a korábbiakhoz képest szokatlanul jó pályát képes csinálni kedvező hóviszonyok esetén, ami azért nem utolsó dolog, figyelembe véve a legmeredekebb pályák erős lejtését.

Sajnos itt azonban véget ér a fejlesztések listája. Bár Bánkútnak volt már nemrég 120 napos szezonja is, a mostanában enyhén szólva kiszámíthatatlan időjárási viszonyok közepette elég nagy rizikó egy ilyen nagy lehetőségekkel bíró területnek pusztán az égi áldásra hagyatkozni. A hóágyú nem lenne gond, bőven megérné a befektetést egy-két újabb is a régi mellé. A hiányzó láncszem azonban az a fránya víz.

Merthogy a műhóhoz az kell, és nem is kevés. Joggal méltatlankodhatunk: olyan nagy kunszt lenne megoldani? Az olaszok meg a sógorok fel bírják vinni az „éltető” vizet 3000 méterre is, anélkül, hogy bántanák a természetet, akkor a Bükkben ez miért kivitelezhetetlen? Nyilván belekerülne néhány tízmillióba feljuttatni a legkézenfekvőbb Hámori-tóból a megfelelő „nedűt” a pályáknál már régen elkészített mesterséges tárolóig, de egészen biztosan megtérülne akár egy-néhány szezon alatt.

Igen, csakhogy a sípályákat üzemeltető síklub nonprofit szervezet, és bár az új felvonót valahogyan összehozták, ebben az esetben már nem csak a pénzről, illetve annak hiányáról van szó.

Bánkútnak tulajdonképpen nincs igazi gazdája, van viszont ellensége, ha úgy tetszik. Ez pedig, legalábbis a télisport tömeges rajongótáborával szemben, maga az erdészet. Talán kicsit sértően hangzik, de a Bükk erdeiért felelős gazdálkodó szervezet enyhén szólva generációváltásra érett. A legelszántabb erdőbarátok sem gondolhatják komolyan, hogy kitiltsanak lassan mindenkit az erdő útjairól azon címszó alatt, hogy így kívánják védeni a rájuk bízott természetet. Vannak olyan társadalmi folyamatok, jelenségek, amelyekkel nem lehet szembe menni, ezért inkább célszerű megteremteni a minden érintett számára elfogadható körülményeket és feltételeket. Magyarországon hozzávetőlegesen már 7-800 ezren síelnek, ehhez képest a Bükk erdészei állítólag nemkívánatos vendégeknek tartják a bánkúti síelőket, mondván, csak kárt okoznak. Vitathatatlan tény, hogy használni az erdőnek sokat nem használnak, de akkor ezen az alapon Ausztria is bezárhatná az összes lényegében természetvédelmi övezetben található sípályarendszerét. Érdekes módon nem teszi. Miért? Mert van egy másik társadalmi érdek is, a sportolni vágyó tömegek érdeke, ami értelemszerűen továbbgondolva végül szinte mindenki érdekévé válik. Csakhogy a Bükkben először- érthető okokból, de megengedhetetlen eszközökkel és módszerekkel- a terepmotorosok ellen indítottak „szent háborút”, most viszont már ott tartanak egyes magukat illetékesnek vélők, hogy a nekik kevésbé szimpatikus hegyi kerékpárosokat megállítják az erdei ösvényen, és kerekek leeresztésére kényszerítik őket, mondván nem jó nyomon haladnak, haza lehet tolni…

Pedig az eddig csak tétlenkedő Miskolci Önkormányzat aktív szerepvállalása mellett az erdészet hozzáállásának változása lehet a kulcsa Bánkút „felemelkedésének”. A víz hiánya mellett a megfelelő parkolóhely mennyiség a másik rákfenéje Magyarország egyik legnagyobb síterepének. Nyilvánvalóan nincsen annyi, amennyi kellene, de a gondok már ott kezdődnek, hogy az idevezető műút utolsó néhány kilométerének egyszerűen nincs gazdája, fenntartója, így aztán nehéz szabályokat hozni rajta. Pedig tele vagyunk pozitív példákkal, már az egészen közeli szlovák pályák is tudnak példát mutatni, hogyan kell egy parkolási rendszert határozottan és hatékonyan működtetni. A húzós hétvégeken egymással szemben folyamatosan elakadó autók nagyságrendekkel tovább szennyezik a levegőt, mintha gyorsan leparkolhatnának.

Bánkúton persze minden mindennel összefügg, az előbb leírt okfejtésből már nagyjából minden más probléma leszármaztatható, talán csak az nem, miért kell pihenéskor egy olyan értelmetlenül eldugott „hiperszocreál” étteremnek nevezett valamiben teázni, ami 85-ben is vacaknak számított.

Pedig az adottságok kis országunk lehetőségeit figyelembe véve írigylésre méltók, a Bálvány tövében található tanuló pályákat kivéve minden pálya északi fekvésű, a „nagy” felvonó felső és alsó pontját összekötő kék körpálya jó másfél km hosszú, és akkor nem beszéltünk még az alsó három legnagyobb pálya meredekségéről. Aki ezen a három pályán gond nélkül, élvezettel szlalomozik le, annak az Alpokban sem kell majd szégyenkeznie, sőt. Persze jó lenne, ha a már említett esti sízésnél egy nagyobb pálya is ki lenne világítva, meg a felvonók jegykezelési rendszere is hagy némi kívánni valót maga után. Úgy általában lehet az egész rendszert rosszindulatúan ócsárolni, főleg osztrák síterepekről hazatérve, de csak igazságtalanul, mert technikailag egy másik magyarországi „síparadicsom” sem tud ennyit.

De most már elég, nem akarok ennyi rosszat zúdítani szegény jó Bánkútra, tudván milyen szomorú lenne az élet nélküle, nemcsak nekem, hanem sok ezer embernek. Talán pont ezért osztom meg azt itt leírtakat mindazokkal, akik folyton érdeklődnek nálam az itteni helyzet iránt. Igen, sajnos röpködnek pletykák, hírecskék különböző érdekellentétekről, egyéni viaskodásokról jó magyar szokás szerint, meglepő módon még klubon belül is, ha netalán tényleg igazak, az aligha mozdítja elő annak a jövőképnek a megvalósítását, amit oly sokan szeretnénk.

Mert akárhogy is, ez a hegy, ez az erdő élmény újra és újra, bár biztos másképpen ragyog, mint a több ezres csúcsok, de épp oly különleges tud lenni, valódi léleknyugtató környezet, ahova a szerencsés miskolciaknak csak egy bő félórát kell autózni, hogy átadják magukat az erdő, a hó és persze a csúszás varázsának. Tiszta időben a pályák tetejéről észak fele tekintve gyönyörűen látszanak a jó 150 kilométerre lévő Magas Tátra csúcsai, egyedülálló panoráma a maga nemében, kár lenne, ha egyszer csak nem lehetne többé sítalpakon állva szemlélgetni innen, Magyarország második legmagasabb csúcsa alól.