1944. december 23-án a 19 éves Szegő Hanna így élte túl a XII. kerületi nyilas pártszolgálatosokkal való találkozást. Csodával határos megmenekülését hatvan évvel később, 1999-ben mesélte el a Steven Spielberg által alapított Dél-kaliforniai Egyetem Soá Alapítvány (korábban Survivors of the Shoah Visual History Foundation) interjúsorozatában. Grandiózus vállalkozás volt a kilencvenes évek végén: túlélőkkel készítettek teljes életútinterjúkat világszerte. Több mint 51 ezer ilyen elbeszélést rögzítettek. Az archívumban 1335 magyar nyelvű interjú érhető el. Ennek a projektnek köszönhető, hogy a 2006-ban elhunyt Bokorné Szegő Hanna filmünkben, A gyilkosok emlékművében saját szavaival beszéli el a XII. kerületi nyilasházban lezajlott eseményeket. De az interjúból nem csak a 44-45-ös történéseket ismerhetjük meg, hanem az előzményeket és a következményeket is. Az alábbi írás Szegő Hanna visszaemlékezésének összefoglalója:
„Elvették tőlem a hazát”
Ezt a 15 éves Hanna írta a naplójába, miután a Veres Pálné Gimnázium igazgatója 1940-ben belépett az osztályterembe, és bejelentette, hogy Hanna nem vehet részt a március 15-i ünnepségen. Az egykori kitűnő tanuló erre az eseményre hatvan évvel később is úgy emlékszik, mint fordulópontra. A gimnáziumban addig nem tettek különbséget a gyerekek között, nem tapasztalt antiszemitizmust. Annak ellenére sem, hogy osztálytársa volt a hírhedt nyilas politikus Baky László lánya, Baky Klára is. „Nagyon komolyan magyarnak vallottam magam, és gyermekkoromban nem ért semmi trauma mindaddig, amíg 1938-ban ki nem rúgták édesapámat.”
Hanna apja, Dr. Szegő Ernő elismert pénzügyi szakember volt, ő vezette a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara pénzügyi osztályát, amíg 32 év munkaviszony után a zsidótörvények miatt el nem bocsátották az állásából. Ettől kezdve a családnak fokozatosan egyre súlyosabb megélhetési problémái lettek. Miután Hanna leérettségizett, nagy szerencsével bejutott a Közgazdasági Egyetemre. Még a gimnázium alatt, 15 évesen megismerkedett első férjével, Vas Jánossal.
„Ez egy olyan szerelem volt, hogy szinte megfeledkeztem a környező világról.”
Jogtisztelet
1944-ben összeházasodtak. Két hónapra rá a németek megszállták az országot. Ezen a napon volt Hanna szüleinek házassági évfordulója, de elmondása szerint az ünnepi asztalnál senki nem nyúlt a leveshez. Hanna levetette magát a rekamiéra és zokogott, könyörgött a szüleinek, hogy bújjanak el. Hanna apja viszont bízott a magyar államban:
„»Édes kislányom, amíg én ennek az államnak a törvényeit betartom, addig itt semmi bajom nem lehet.« Hát sajnos az események rácáfoltak. Ennek ellenére nem bánom, hogy a jog tiszteletére nevelt. Mert ez a jogtisztelet végigkísérte az egész életemet.”
Ettől kezdve felgyorsultak az események. Az akkor már állapotos Hannát és családját csillagos házba költöztették, a Haris köz 5-be. A házat hamarosan bombatalálat érte, így visszaköltöztek a Rudolf tér 1-be (ez ma a Képviselői Irodaház). Miután 1944. november 4-én a Margit híd véletlenül felrobbant, nyilasok jelentek meg a közeli házban. Azt állították, hogy a robbanáshoz köze van a közelben élő zsidóknak, ezért az egész családot elvitték az újlaki téglagyárba. A szülőket itt szétválasztották, és az első nap külön külön elindították gyalogmenetben Németország felé. Hanna soha többé nem látta a szüleit. Mint később megtudta, apja Oranienburgban, anyja Ravensburgban halt meg.
Bujkálás
A téglagyárban Vas János és Hanna elbújtak egy kemencében. Harmadik nap meghallották, hogy ott van a svéd követség Wallenberggel. Mivel nekik volt menlevelük, amit korábban sikerült beszerezniük, kivitték őket a Pozsonyi út 28-ba, egy védett házba. Itt laktak pár hétig, kevés élelemmel, rettenetesen összezsúfolva, amikor meghallották, hogy a szomszédos házat, a Pozsonyi 30-at, ami szintén egy védett ház volt, megtámadták a nyilasok, majd a Szent István park alatti Duna-parton mindenkit agyonlőttek. Hanna és férje látták, hogy nincs más választásuk, mint elhagyni a Pozsonyi utat. Néhány napig barátoknál, osztálytársaknál, szüleik barátainál bujkáltak, akik egy-egy napra befogadták őket. De ez hosszú távon veszélyes volt mindenki számára.
Hannáék elhatározták, hogy a Vas János szülei által egy ügyvédnél hagyott pénzből hamis, keresztény papírokat vásárolnak, és így szereznek maguknak lakást. Az ügyvéd a nála elhelyezett pénznek ugyan csak egy töredékét adta vissza, de a párnak ennyiből is sikerült megvásárolnia a papírokat, amikkel Hanna beállított a lakáshivatalhoz és kérelmet adott be. Arra hivatkozott, hogy házukat bombatalálat érte. A csel bejött, szobát utaltak ki számukra a Dessewffy utcában.
A lakás másik szobájában egy bizonyos Gönczi Imre és felesége lakott. Ez a véletlen találkozás hamarosan végzetesnek bizonyult.
A Gestapo
Gönczi ugyanis részt vett az ellenállási mozgalomban. Egyik este elment, és nem jött vissza. Felesége átment Hannáék lakrészébe, és figyelmeztette őket, hogy baj lehet, mert a férje valószínűleg lebukott, és ezért nem ment haza. (Hanna úgy tudja, hogy a Nagymező utcában dobott gránátot egy német teherautóra). Légiriadó volt, mire véget ért, már ott volt a magyar Gestapo. Hanna a férjét elbújtatta a heverőbe, és ráfeküdt. Abban bízott, hogy mivel ő láthatóan terhes, talán vele kíméletesek lesznek. „Hát ezek dörzsöltebbek voltak nálam.” B. Szilágyi János nyomozó felállította Hannát, majd elővette revolverét és a heverőre szegezte. Hanna ijedtében dulakodni kezdett a rendőrrel. Vas Jánost végül megtalálták. Közölték, hogy elviszik, de Hannát az állapotára való tekintettel itt hagyják. Ő viszont úgy döntött, hogy férjével tart a Svábhegyre, a Gestapo központjába.
„Tudom utólag, hogy ez egy naiv 18-19 éves szerelmes asszonynak volt a teljes hülyesége. A jövendő gyermekemmel szemben is felelőtlenség volt. Az volt az érzésem, ha nem megyek vele, sosem tudom meg, hogy mi lesz.”
A Mirabell garniszálló (Karthauzi utca 6.) alagsorában, egy 1,5 szobás lakásban zsúfolták össze a férfiakat. A nőket külön helyezték el. A kihallgatások egy másik épületben, a Majesticben (Melinda u. 1.) folytak. A házaspárt B. Szilágyi János hallgatta ki: „Azt kellett mondanom, hogy kérek egy hungarista pofont. Akkora pofont adtak, hogy egyik faltól a másikig repültem. Akkor tanultam meg, hogy mit jelent, hogy szikrázik az ember szeme.”
Vas János végig jelen volt felesége vallatása alatt, majd Hannának is a falnak fordulva végig kellett hallgatnia, ahogy férjét összeverik. Nem tudtak kiszedni belőlük semmit, hiszen nem volt semmilyen információjuk az ellenállásról. Hanna a kihallgatást követően este rosszul lett és elájult. Az egyik rendőr, aki „nagyon emberséges volt” kihívta a mentőket, akik arra próbálták rávenni Hannát, hogy mondja azt, hogy megindult a szülés: „Mondja azt, akkor elvisszük!” De az asszony nem bírta otthagyni a férjét. Később az ablakból látta, hogy Vas Jánost átvezetik a kis Majesticbe. Soha nem derült ki, hogy hol végezték ki, de valószínűleg a svábhegyi kiserdőben lőtték agyon.
A XII. kerületi nyilasok
Hanna december 19-től 23-ig volt a Mirabellben. Aztán jöttek a XII. kerületi nyilasok és ötvenedmagával futólépésben lehajtották a kerületi nyilasházba. Az ottani történéseket Hanna maga meséli el részletesen filmünkben.
A Városmajor utca 37-ben a foglyokat brutálisan megkínozták. Mivel látták, hogy állapotos, Hannát nem bántották. Letettek neki egy hokedlit, és arra kényszerítették, hogy nézze, ahogy a többieket gyötrik. A legyengült asszony elájult a látottaktól, majd arra eszmélt fel, hogy egy nyilas nő húslevest önt a szájába. Éjszaka a csoport tagjait alsóneműre vetkőztették és a mínusz 10 fokos hidegben elindították őket a Duna-partra. A kísérők között volt Kun páter, a kerületi nyilasok emblematikus figurája, aki a karácsonyra hivatkozva megkegyelmezett a csoportnak. Kivéve egyiküknek, aki nem bírta tartani a tempót, elesett. Őt a jeges Dunába dobatták a többi fogollyal. A csoportot áthajtották Pestre. Amint megérkeztek, a gettóban a történtekről jegyzőkönyvet vettek fel. Az övék volt az egyetlen csoport, ami a XII. kerületi nyilasházból kiszabadult, és eljutott a gettóba.
A gettóban
Hanna munkára jelentkezett. Az volt a feladata, hogy járja a gettót, és keressen még helyet, ahová költözhetnek emberek. Eközben összetalálkozott nagybátyjával és unokatestvérével, Balla Tamással, akik befogadták a Holló utca 4-ben lévő szállásukon. Balla Tamás cserkész volt. Rendszeresen kiszökött a gettóból, ahol a cserkész társai várták, és élelmiszercsomagokat adtak neki. „Ennek a cserkészcsapatnak köszönhető, hogy nem haltam éhen állapotosan.”
Miután egy éjjel nyilas különítmény tört be a gettóba és kivégezték Hanna egyik ismerősét és annak terhes feleségét, eluralkodott rajta a halálfélelem. Arra jutott, ha ott fog szülni, akkor a gyerek és ő is meghalnak. Se tiszta víz, se kórház, se gyógyszer, semmi nem volt. A zsidó kórház a gettó falain kívül működött a Wesselényi utcában. A gettó orvosának nagyon speciális esetben lehetősége volt beutalni betegeket a Wesselényi utcai kórházba. Hanna kapott tőle kilépőt, amivel elment a kórházba, ahol megvizsgálták, és megállapították, hogy szülésig még két-három hete van hátra. Mikor kilépett a kórházból az utcákon orosz tankokat látott. Hanna visszament a gettóba, amit három nap múlva felszabadítottak.
Hanna ekkorra már nagyon legyengült, 47 kg-ot nyomott gyerekkel együtt, tetves volt, koszos volt, egyetlen ruhát hordott hetek óta. Február 5-én a Baross utcai klinika óvóhelyén, egy hordágyon szülte meg a lányát, Vas Klárát.https://444.hu/2021/02/04/lassu-bizonyossaggal-raebredtem-hogy-senki-nem-maradt-eletben.
Fotó: Kun páter