Pedig a szél az egyetlen olyan energiaforrás Magyarországon, amely a környezet számottevő terhelése nélkül is jelentősen hozzájárulhatna az ország gázfüggőségének csökkentéséhez. Az egész világon robbanásszerűen növekszik a szélerőművek termelte áram mennyisége: 2007-ben az európai áramfogyasztás 3,7 százaléka szélenergiából származott, holott 2000-ben még csak 0,9 százalék volt a részarány. Tavaly a legnagyobb mértékben az Egyesült Államokban nőtt a szélenergia-kapacitás, a második Spanyolország volt, a harmadik Kína. Magyarországon jelenleg az energia két ezrelékét állítják elő ily módon. Pedig ez az arány már most elérhetné az egy százalékot, sőt lehetne ennek a többszöröse, ha az állam – a látszat legalábbis ez – nem próbálná minden erejével akadályozni a szélkerekek terjedését. De vajon miért? A hagyományos előállítású áramot termelő lobbi vagy „sima lenyúlás”, talán a közvetlen konkurensnek számító biomassza vagy kapcsolt erőművek kormányközeli tulajdonosai ármánykodnak a háttérben? Vagy egyszerűen csak bénáznak a hatóságok? Mindegyik változatra akad példa.

Játék a megawattokkal

A magyarországi szélkerekek története mindössze pár esztendős – legalább tízéves késésben vagyunk Nyugat-Európához képest. 2006-ban indult a nagy versenyfutás a környezetbarát, igaz, az átlagnál drágább áramot termelő berendezések engedélyeiért. (A témáról lásd korábbi cikkeinket: Légből kapott energia, Magyar Narancs, 2001. május 24.; Szelet aratni, 2003. szeptember 25.; Bolond szél fúj, 2006. április 13.) A vállalkozók számításai szerint a 20-25 éves élettartamú tornyok ára 6-8 év alatt megtérül, és ezután csak a számlát kell minden hónapban kiállítani az áramszolgáltatónak az alaposan megtámogatott átvételi ár után, ami jelenleg 26,46 forint kilowattonként. (A vonatkozó áramdíjat az Országgyűlés 2005-ben fogadta el azzal, hogy az akkor megállapított 23 forintot minden évben növelik az infláció mértékével.) Az állam azt is vállalta, hogy 15 évig kötelezően átveszi az így megtermelt áramot. Nem csoda hát, hogy ilyen feltételek mellett négyszer annyi áramtermelési kapacitást ajánlottak fel a beruházók, mint ameny-nyiért hajlandó az állam a megújuló energiának dukáló megemelt áramdíjat kifizetni. (A hagyományos, nem megújuló energiát használó erőművek nagyjából a felét kapják a megtermelt áramért.)

A nagyszámú érdeklődő között kvóta bevezetésével igyekeztek rendet vágni. A Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító (Mavir) Zrt. szerint ugyanis a magyar hálózat legfeljebb 330 megawatt (MW) szélenergiát képes „felvenni”, mivel a szélenergia nehezen tervezhető, márpedig az ingadozástól könnyen „fejre állhat” a rendszer – különösen Magyarországon, ahol nincsenek gyorsan indítható vízi erőművek.

Akinek nem jutott kvóta, az termelhet ugyan a saját szakállára áramot, de azt rosszabb esetben senki nem veszi át tőle, jobb esetben betáplálhatja a rendszerbe, viszont nem kapja meg a zöldáram utáni támogatást. Elsőre valószínűleg mindenki azt hitte, hogy a 330 MW-os limit bejelentését mindenre kiterjedő számítások előzték meg, de ez tévedés, mivel máig senki nem mutatta be a kalkulációt. 2005-ben Tombor Antal, a Mavir elnök-vezérigazgatója (az általa vezetett hatóság kezdte forszírozni, hogy a szélerőművek egy hónapra előre közöljék várható teljesítményüket) nem sokkal a 330 MW keretszám bejelentése előtt egy konferencián arról beszélt, hogy a szélenergia hasznosításának Magyarországon nagy jövője van, viszont a hálózat legfeljebb 200 MW teljesítményt „bír el” belőle. A rendszer rugalmasabbá tétele, 400-800 MW megtermelt széláram 100 milliárdos beruházást tenne szükségessé, aminek a finanszírozása a központi költségvetéstől nem várható el – főleg, hogy az állam kivonulófélben van az árampiacról. A cég vezető szakértője, Stróbl Alajos pedig egy szakcikkében azt állította, hogy a hazai hálózat 2010-ig 100-200, 2015-ig 200-400 és ennél hoszszabb távon is legfeljebb 800 megawattnyi teljesítményt képes nagyobb megrázkódtatások nélkül átvenni és továbbítani.

A Nemzeti Éghajlatváltozás Stratégiához készített egyik háttértanulmány viszont azt állítja, hogy a mostanáig engedélyezett kapacitások akár háromszorosát is elbírná a hazai rendszer anélkül, hogy az veszélyeztetné a magyarországi áramellátás biztonságát. Az anyagot készítő Power Consult Kft. szerint mindehhez két-három, a rendszerirányítást érintő – ráadásul nem is kirívóan forrásigényes – változtatásra volna szükség. Ösztönözni kellene például, hogy ne az ország néhány pontjára koncentrálódjanak a szélfarmok, hanem minél több helyszínen jelenjenek meg a turbinák, mert ez segítené a szabályozhatóságot. (Valahol mindig fúj a szél.) Nem tartja elfogadhatónak a 330 MW kvótát Tóth László, a gödöllői Szent István Egyetem tanára, a Magyar Szélenergia Tudományos Egyesület elnöke sem. Szerinte Nyugat-Európa példája azt mutatja, hogy az összes megtermelt villamos energia 8-10 százaléka is származhatna szélgenerátorokból, ha a rendszerfelügyelő átgondoltan, területileg megosztva adná ki az engedélyeket. Magyarországon az erőművek nagy része (80 százaléka) a Dunántúl északi-északnyugati részén koncentrálódik majd, amire nem magyarázat, hogy itt ennyivel jobbak a szélviszonyok. De akkor miért ez a helyzet?

Bennfentesek szerint az E.On Észak-dunántúli Áramszolgáltató Zrt. a csatlakozási szerződések megkötéséhez szükséges dokumentumok meglétét meglepően nagyvonalúan kezelte. Ez végül feltűnt a hatóságoknak is, és a Győr-Moson-Sopron Megyei Közigazgatási Hivatal vizsgálatot indított amiatt, hogy néhány pályázónak az a helyi jegyző adta ki az építési engedélyt, ahol a tornyot akarták felhúzni – miközben szélkerekekre kizárólag a Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal területileg illetékes műszaki biztonsági felügyelősége adhatott volna ki engedélyt. Akinek tehát elfogadták a nem teljesen szabályos engedélyeit, az az áramszolgáltatónál behozhatatlan előnyre tett szert.

És mivel a Magyar Energia Hivatal (MEH), a kvóta szétosztója sem kukacoskodott sokat, éppen azon cégek jártak rosszul, amelyek minden engedélyt szabályosan megszerezve – és ezzel időt pazarolva – fordultak a hivatalhoz; akkor, amikor a keret már kimerült. A MEH állítja, hogy ilyen bizony előfordulhatott. Végül akiknek „nagyjából” rendben voltak az engedélyei, azok a kért mennyiség felét kapták meg.

Grabner Péternek, a MEH engedélyezésekkel foglalkozó osztálya vezetőjének a neve jól ismert a szélerőmű-tulajdonosok előtt. „Minden döntésben benne van a tévedés lehetősége” – mondja Grabner, aki szerint a szélerőművi kvóták kiadásakor nem voltak még tapasztalataik. Mindezek ellenére az ilyen ügyekben a MEH ellen indított perekben ez idáig jogerősen nem marasztalták el a hivatalt – igaz, még vannak folyamatban lévő ügyek.

Jó időben, jó fülesekkel

Az osztályvezető szavaiban azonban némi önkritika is felfedezhető a MEH engedélyezési gyakorlata miatt. Hivatalos időpont egyelőre nem ismert, de az már biztos, hogy ha a 2008 januárjától hatályos villamosenergia-törvény (vetv.) alapján ismét „kvótát oszt” majdan a hivatal, akkor ahhoz már csak pályázati úton lehet hozzájutni. A részleteken dolgoznak még, de nyilvánvalóan csak negatív licitről lehet szó: vagyis az kaphat emelt árat a szélturbinák termelte áramért, aki a legkedvezőbb ajánlatot teszi akár a szerződés időtartamára vagy a műszaki tartalomra, akár arra, hogy beéri kevesebb árkiegészítéssel.

Grabnerhez hasonlóan mások is kritikusan szemlélik a kezdeteket. A MEH egy névtelenséget kérő hivatalnoka szerint annak idején egymásnak adták a kilincset a politikusok a hivatalban, és az engedélyek kiadói is tájékozatlanok voltak még a témában, gyakran improvizáltak. A sarkosabban fogalmazók szerint a szélerőműkvóták megállapítása ad hoc jellegű volt, és az érkezési sorrend figyelembevétele helyett inkább pályáztatni kellett volna a jelentkezőket. Ez nemcsak igazságosabb lett volna, hanem nyilván lejjebb lehetett volna srófolni a széláram átvételi árát, vagy akár szabályozhatóbbá tenni a rendszert. Más vélemények szerint leginkább az eddig kiosztott 330 MW-nyi engedélyt kellene alapból újratárgyalni, elismerve azt, hogy részben a kormányzat hibázott, részben viszont az engedélytulajdonosok az árampiac többi szereplőjével szemben elfogadhatatlanul egyoldalú előnyöket szereztek.

Új, megemelt kvóták kiosztásáról is felröppenek hírek időről időre, de biztosat senki sem tud – ami persze kedvez a spekulációnak. Kiderült ugyanis, hogy szélerőművet üzemeltetni jó üzlet – ennél már csak az engedélyek fiókba csúsztatása, majd továbbpasszolása hoz többet a konyhára.

Ha valaki 2008 elején ránéz a Magyar Szélenergia Társaság honlapjára, kiderül, a szélerőmű-telepítési engedélyeket kérő társaságok a lehetséges 330 MW helyett jelenleg csak 112 MW teljesítménnyel járulnak hozzá a magyar villamosenergia-termeléshez. A magyarországi kvótakeret majd felét, 161 megawattot négy kisebb vállalkozás birtokolja, amelyek valójában a Callis Energetikai Zrt. érdekeltségébe tartoznak. A cégadatokat tanulmányozva egyértelmű az összefüggés a társaságok között, hiszen mindegyiknek azonos a címe. Ismert nevek nincsenek, érdekes viszont, hogy 2007-ben egy offshore cég bukkan fel a tulajdonosok között. A szélenergia-biznisz majd minden szereplője állítja, hogy Kapolyi László, a honi energetika egyik jelentős alakja, a szocialista országgyűlési frakció tagja áll a callisos fiúk mögött. Ezzel az állítással csupán az a baj, hogy semmi bizonyíték nincs rá, a kapcsolatot pedig Kapolyi és mindenki más is tagadja.

A szakmában csak brókercégként elkönyvelt vállalkozási csoport nemrégiben egy kapavágás nélkül eladta 161 megawatt kapacitásra szóló engedélyét (az összes kvóta közel felét), illetve az ezeket birtokló cégeit az Iberdrola elnevezésű spanyol, szélerőművekkel foglalkozó multinacionális vállalatnak. Az indok az volt, hogy a világon tapasztalható szélenergia-piaci boom miatt a gyártók csak kétéves határidőre vállalják a szélerőművek szállítását, és még így is csak emelt áron. Ha igazak azok a – szélerőművesek körében terjedő – hírek, hogy egy kvótával rendelkező, átlagosan 2 MW-ot termelő torony 150 millió forintért cserél gazdát, akkor a Callis több mint 12 milliárdot kaszált az üzleten. Igaz, Uhlmann Attila, a Callis ügyvezetője az egyik újságnak azt nyilatkozta, hogy voltak nekik is költségeik.

Nem nézik jó szemmel a spanyolok szeles térhódítását Magyarországon az itthoni vállalkozók. Sokat azonban nem tehetnek. Kvótát eladni nem lehet – de olyan céget igen, amelytől emelt áron vesznek át áramot a szolgáltatók. Sőt, nemrégiben módosították a törvényt, amely ismét azoknak kedvezhet, akik nem termelni akarnak, hanem a kvótával kereskedni. Nő ugyanis a türelmi idő azokkal szemben, akik nem azonnal építik meg az erőművüket – mert mondjuk jól fizető, de későn ébredő vevőre várnak.

Fura változások

„Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Hát szív” – állítják azok a szélenergia-bizniszben járatos vállalkozók, akik csak fogták a fejüket, amikor az év elején kiderült: az új vetv. végrehajtási rendelete szerint a biomassza- és a szélerőműveknek egy hónapra előre közölniük kellene, mikor mennyi energiát akarnak betáplálni a hálózatba. A Mavir Zrt. ráadásul úgy értelmezi a rendeletet, hogy mindennap közölni kell a másnapi termelési tervet, negyedórás bontásban. Ez bár nem kötelező, a Mavir szerint a termelők érdeke. Amennyiben az eltérés a szélerőműveknél 30 százalékkal nagyobb vagy kisebb a bejelentettnél, a termelőknek pótdíjat kell fizetniük. Vis maior esetén természetesen nem kell, de a Mavir szerint az időjárás nem tartozik e kategóriába. Túltermeléskor, vagy ha gyengébben fúj a szél a vártnál, masszív veszteséget könyvelhet el a szélkerék-tulajdonos.

Grabner Péter, a MEH osztályvezetője megérti a szélerőművesek felháborodását, de megjegyzi: a tényekhez az is hozzátartozik, hogy a villamosenergia-törvény végrehajtási rendelete szerint 2005-től él a menetrendszabály, amely 2008 januárjától kötelezően szankcionálandó is. A MEH hajlandó tárgyalni a szélerőmű-tulajdonosokkal, mert nyilvánvalóan nem cél a projektek ellehetetlenülése.

„Lázasan dolgozunk a megoldáson” – reagált Laskoy Ágnes, a Mavir Zrt. kommunikációs vezetője a szelesek azon vádjára, hogy a cég a ludas a „szélmenetrend” bevezetése miatt keletkezett milliós nagyságrendű veszteségeikért. A Mavir csak a törvényekben előírtakat kéri számon a partnerein, de maga is keresi a módját, hogy miképpen lehetne a valósághoz közelebb álló módszerekkel javítani a szélerőművek hatékony, de a rendszer biztonságát nem veszélyeztető csatlakozását a hálózathoz – mondta Laskoy Ágnes. A lázas munka részeként belső és külső szakértők ismerkednek a külföldön alkalmazott módszerekkel, és készítenek róluk tanulmányokat, feltételezhetően nem kis pénzért. A Mavir 2007-ben keletkezett 8,8 milliárd forint nyereségéből telik is rá – kommentálta ezt egy névtelenséget kérő szélerőmű-tulajdonos. Csak az a baj, tette hozzá, hogy közben lesznek olyanok, akik kénytelenek lesznek lehúzni a redőnyt.

A menetrendszabály élesbe állítása előtt két korábbi jogszabály-változtatással is rontották az erőmű-tulajdonosok kondícióit – ráadásul azután, hogy elkezdődtek az építkezések. Először a kötelező éves átvétel mennyiségét limitálták, majd a garantált átvételi ár kifizetését korlátozták a széltorony megtérülési idejéig. A lépést azzal magyarázták, hogy megváltozott a megújuló energiát termelőknek járó felár kifizetésének rendszere. A drágább áramot a kereskedőkön keresztül a fogyasztók fizetik – igaz, ez régebben is így volt. „De mi közünk nekünk ehhez? – kérdezi Nagy Zoltán, akinek Alsózsolcán van egy darab szélerőműve. – Korábban 9-10 millió forintot fújt össze nekem havonta a szél, és most 2 millióval kevesebbet kapok. Ha a meteorológusok sem tudják megjósolni, mikor hogyan fúj a szél, akkor én ezt melyik ujjamból szopjam ki?” A vállalkozó szerint vagy az a cél, hogy csődbe vigyék és a multiknak játszszák át a kis szeles cégeket, vagy valakik féltik az üzletüket a szélenergia egész világon bekövetkezett térhódításától. „Egyébként is, ha azt mondták, 330 megawattot elbír a rendszer, és ennek még csak a fele üzemel, akkor mire ez a kapkodás?” Dávid Csaba, akinek az Alföldön vannak szélturbinái, azt mondja: akik hitelből építkeztek, azokra biztos csőd vár, mert a bankok teszik majd rá a kezüket a tornyokra.

A Magyar Szélenergia Társaság (MSZET) első embere, Tóth Péter szerint Európában nem létezik ehhez hasonló szigorú szabályozás. Mivel az első negyedév végére kiderült, hogy minden erőmű-tulajdonostól levont kisebb-nagyobb öszszegeket a Mavir, mert eltértek a „menetrendtől”, azaz az átadott áram mennyisége kevesebb vagy több volt, mint amennyit előre jeleztek, az MSZET a bírósághoz fordul. Annál is inkább, mert az elképzelt menetrendi kötelezettség és az ezzel összefüggő büntetőtarifa érvényesítéséhez sem az új vetv., sem a végrehajtásról szóló kormányrendelet nem tartalmaz a Mavir Zrt. számára felhatalmazást – állítja Tóth.

Más forrásból megtudtuk, hogy az MVM jelenlegi bizonytalan helyzete sem segíti a tárgyalásokat; a jogalkotók többek között éppen azzal vannak elfoglalva, hogy felszámolják azt az abszurd helyzetet, hogy az MVM az egyik legnagyobb áramtermelőként egyben tulajdonosa is annak a Mavir Zrt.-nek, amelynek a feladata épp az MVM és a többi árampiaci szereplő működésének a megregulázása.

2020-ra Magyarország elsődleges energiaigényének körülbelül 13 százalékát megújítható forrásokból akarja fedezni. Ez az arány most mintegy 4 százalékos.

Meglátni a lehetőséget

A multik, sőt a hagyományos energiaüzletben megtollasodott cégek, mint az RWE, már itt vannak, és a magyar politikai elit masszívan benne van az ökoenergia-bizniszben. A Magyar Villamos Művek (MVM) tulajdonos lett a kormánypárti energiamogul, Kapolyi László épülő villamoserőmű-birodalmában. Mivel kombinált ciklusú erőműről van szó, az áramot jellegénél fogva kötelező felvásárolni, mégpedig támogatott áron. A szintén MVM-tulajdonú kereskedőcég, az MVM Trade pedig az erőmű teljes élettartamára kötött áramvásárlási szerződést. Kapolyi mellett megtalálni a zöldenergia-bizniszben Hujber Ottót, az MSZP vállalkozói tagozatának egykori vezetőjét, aki az országban tíz szalmatüzelésű erőművet építene, és a nagy slágernek tartott szivattyús tározó megvalósítása is érdekelné. De lát lehetőséget az ökobizniszben az egykori KISZ-vezető Nagy Imre, sőt az exminiszterelnök Medgyessy Péter is, aki résztulajdonosa a Zempléni Villamosenergia-termelő Zrt.-nek.

Vannak, akik a mellett a megoldás mellett kardoskodnak, hogy a szélerőművek kizárólag csak a teljesítményingadozás kiegyenlítését vállaló erőművel együtt, szigorúan elszámoltatott, menetrendtartó áramtermelőként csatlakozhassanak a közüzemi hálózathoz. Például a Zemplénbe tervezett szivattyús vízi erőmű állítólag egy csapásra megoldaná a szélerőművek szabályozási problémáját. (A környezetvédőknek persze erről teljesen már a véleményük.) A vízöblítéses vécé elvén működő erőműben éjszaka, amikor áramtöbblet van, és a környező országokban is hasonló a helyzet, valamint Paks visszaterhelése sem gazdaságos, ezzel az olcsó áramfelesleggel felszivattyúznák a hegytetőn kialakított medencébe a vizet; amikor pedig hiány vagy szabályozási problémák vannak, egy turbinán keresztül visszaengednék az alsó tározóba. E projekt költségei azonban az egekbe szárnyalnak. A Zemplénbe tervezett föld alatti vagy félig föld alatti vízerőmű 600 megawatt teljesítményt állítana elő, amely 1200 megawattig bővíthető. A számítások szerint a beruházás első ütemének, vagyis a 600 megawattos erőműnek a költsége 412,6 millió euró. A következő ütemben megvalósítható második 600 megawattos már csak 208,1 millió euróba kerülne. (Erről lásd: Betonba öntve, Magyar Narancs, 2007. február 8.)

Az egyik pályázó a leendő szerencsi hőerőmű tulajdonosához, a már említett Hujber Ottóhoz kötődik. Hujber Ottó erős oroszországi és ukrajnai üzleti kapcsolatai miatt nem tűnik összeesküvés-elméletnek, hogy egy ilyesfajta nagyberuházásban ezen országok is fantáziát láthatnak. A szintén szocialista Kapolyi László is nyilatkozott már arról, hogy építene egy tározós erőművet – ha nem Magyarországon, akkor Ukrajnában. E létesítmények kétségkívül segítenének a szélenergia-termelés felfuttatásában – tulajdonosaik pedig, éppen e művek szabályozó feladata miatt, a továbbiakban megkerülhetetlen pozícióba kerülnének a szeles üzletben is.

A cikk elkészültét a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezet Oknyomozó programja tette lehetővé. Az Oknyomozót a Trust for the Civil Society in Central and Eastern Europe szervezet támogatja. A cikk teljes verziója elérhető a www.oknyomozo.hu weboldalon.https://magyarnarancs.hu/belpol/szelenergia-folhasznalas_magyarorszagon_-_a_kezdetek_nehezsegei-69197