Egyes feljegyzések szerint a magyarok még a németeknél is kegyetlenebbek voltak…

A Závada Pál azonos című regényének egy rövidke részletén alapuló Természetes fény nem a magyar világháborús múlt hősies, inkább a letagadni vagy minimum elfeledni kívánt részéről szól: arról, amikor a nácikkal szövetséges magyar hadsereg megtámadta a Szovjetuniót, és ott aztán megszállóként volt jelen – pedig a „Szovjetunió” és a „megszállás” szavakat a magyarok érthető módon a későbbi események miatt nem épp ebben a kontextusban szokták emlegetni. A megszálló magyarok egyik feladata a partizánok elleni küzdelem volt, a másik pedig a „rendfenntartás” a szovjet falvakban. A témáról Závada regénye mellett levéltári iratokon alapuló dokumentumkötet is szól, beszámolva arról is, hogy egyes feljegyzések szerint a magyarok még a németeknél is kegyetlenebbek voltak.

Nagy Dénes ugyanakkor nem erre fókuszál, vagy még pontosabban: nem ebből az irányból közelít az eseményekhez.

A Természetes fény nem arról szól, milyen az, amikor az ember kegyetlen, hanem arról: milyen az, amikor valaki ember marad a kegyetlenkedések között.

A film mindössze pár napot mutat meg egy magyar honvéd alakulat életében: a katonák konfiskálnak egy leölt jávorszarvast két helyi vadásztól, majd megszállnak egy ukrán faluban, kosztot és kvártélyt követelve a helyiektől, és arról próbálnak tájékozódni, vannak-e a környéken partizánok, vajon kell-e tartani azoktól, akik favágónak tűnnek a közeli erdőkben, és melyik úton lehet majd biztonságosan továbbhaladni. Csak a film második felében történik bármi ennél kézzel foghatóbb, a „klasszikus” háborús filmeket idéző esemény, amely aztán lehetőséget ad a kegyetlenséggel való szembesülésre egyrészt a nézőnek, másrészt a film főszereplőjének, egy Semetka nevű kisembernek, aki csak úgy kerül a csapata élére, mint könnycsepp a levesbe: nem oda való, de nem is igen tűnik fel senkinek, hogy ott van.

De nem lehet azt mondani, hogy a film első fele ezt készítené elő: Nagy Dénes nem történetet mesél, inkább érzékeltet. Megmutatja, milyen lehet mellkasig a mocsárba süppedve próbálni kirángatni a sárból a szerencsétlenül járt lovat, kicsavarni a jéghideg víztől csöpögő rongyot, majd még mindig vizesen újra a lábfejre tekerve azt visszabújni az ütött-kopott katonai bakancsba. Vagy milyen lehetett a pillanatnyi úgy-ahogy békében azt látni, hogy egy sereg katona érkezik az otthonainkba, akik megeszik a maradék ételünket, milyen lehetett különösebb konfliktushelyzet nélkül is csak a létfenntartásért küzdeni.

Sárból felépíteni magad mindennap, és nézni, ahogy az eső estére a földbe olvaszt.

És aztán, menetrendszerűen, hiszen háború van, jön a baj, a szereplők szemét és a hátukat görbítő sötét árnyékot elnézve nem először és nem utoljára. Ezt az emberalatti monotonitást ábrázolja a film nagy erővel, hol a Saul fia beszűkült nézőpontját – Erdély Mátyás világhírűvé vált kamerakezelését – idézve, csak a katonák tarkóját követő kamerával, hol látszólag ezzel ellenkezőleg a tágas tereket, a kopár erdőket mutatva, amelyek viszont semmivel sem tűnnek kevésbé fullasztónak, hiszen hiába nincsenek behatárolva, ebben a kontextusban így sem a szabadság képét sugallják, inkább azt jelentik: ha nem vagy szabad, mert egy világháborúban senki sem az, akkor rácsok nélkül is örökké csak fogoly lehetsz.

És akármilyen hatásos is ez, bő másfél órán keresztül mégsem tud maradéktalanul működni. Nagy Dénes érezhetően el akarta kerülni a háborúábrázolás közhelyeit, a jól ismert kódokat, a nyomor- vagy kegyetlenségpornó képeit, ami sikerül is neki, így viszont sokszor maradnak kevésbé jelentésesek a képei, mint amilyennek talán szánta őket; kevésbé tudnak hatni, mint akár a puszta fullasztóságukban erős képek. Van például egy jelenet, amelyben az egyik nincstelen falusi a másik nincstelen falusitól lop, de a magyarok rajtakapják, és büntetésből arra kényszerítik, hogy másszon át az ebédlőasztal alatt, majd a végén az egyik katona még a levese végét is a hátára önti: ez a képsor sem nem elég durva ahhoz, hogy zsigeri reakciókat ébresszen, sem nem elég költői vagy metaforikus ahhoz, hogy más szinten hasson. Vagy ott van a nők kérdése: ha valaki valaha is hallott már bármit a világháborús megszállásokról, biztosan a nemi erőszak a legelső, ami eszébe jut, hiszen ez minden háborúban az egyik leggyakoribb bűncselekmény. Nagy Dénes talán pont az egyértelműsége miatt kerüli el a témát, a helyén viszont nem sikerül igazán feszültséget keltenie: legfeljebb a saját várakozásaink miatt szorulhat össze a gyomrunk, a film nem tud olyan jelzéseket adni, amelyek így hatnának.

És végül épp ez lesz a probléma a főszereplő Semetka drámájával is: Nagy Dénes nem szeretné teátrálisan hangsúlyozni, hogy mit is él át ez a férfi, akit Szabó Ferenc játszik fület bántóan hangos némasággal, egyszerre kifelé és saját magába is meredő tekintettel, folyton kitörni készülő, de a folyamatos visszafojtástól már előre berekedt kiáltáskezdeményekkel a torkában. És ez rendben is van, de ezzel mégis a saját csapdájába lép bele a forgatókönyvíró-rendező: azzal, hogy nem akar közhelyes nagyjeleneteket írni, ezért inkább a sokat mondónak szánt hallgatást választotta, végül mégsem tudott mást megmutatni, mint egy régi toposzt arról, hogy van, aki ember tud maradni az embertelenségben, és hogy nem lehet mindent a körülményekre fogni („én csak parancsot teljesítettem”), mert azonos körülmények között is megismerszik kiben-kiben az ember. Mintha csak arra figyelne, hogy elkerülje a közhelyeket, de hogy milyen egyéb hatáskeltő eszközt léptet a helyükbe, az már másodlagos lenne.

Persze mindaz, amit a film mond, szép, jó, igaz – és mégis kevés, ahogy a pohár is mindig jó, ha félig tele van, de mégiscsak jobb lenne tele. Jó, hogy Nagy Dénes kimond pár ismert, de nagy igazságot, és jó, hogy ezt nem úgy teszi, ahogyan mások, hanem Dobos Tamás képzőművészeti igényességű képei, Ágh Márton szinte színészként játszó látványterve, illetve a sikerrel megteremtett atmoszféra és a remek színészvezetés révén. De még jobb lenne, ha újat is mondana, vagy azt a jól ismertet katarzisba csomagolná. Így a film végül azt adja, amit várni lehet tőle, és ez sem kevés. De épp az egyedisége miatt ki lehetett nézni belőle valami váratlant is. Hogy ha a puska eldördül, a hang elültével ne csak a csend maradjon, de valami megváltozzon bennünk. Ezzel marad adós a Természetes fény.

A Természetes fényt a Berlinalén mutatták be, a magyar mozikba a nyitás után érkezik majd.https://hvg.hu/kultura/20210310_nagy_denes_termeszetes_feny_kritika_berlinale_ezust_medve_ii_vilaghaboru_magyar_megszallo_katonak